A kórház a héten velünk volt tele, megkínzott, elütött, beteg kutyákkal, a kórházas számláinkat még meg sem mertük nyitni, amiket e-mailben kapunk, de pontosan tudjuk, hogy nagyon magas. Csak egy szűk másfél havi gyógyszerszámlánk volt 800000 Ft…. És ez csak gyógyszer. Nincs benne kezelés, röntgenek, műtétek, csak gyógyszer.

Egész álló nap csörögnek a telefonok, kezelhetetlen mennyiségű levél, üzenet jön, minden nap úgy érezzük, ránk szakad az ég. Közben megy az internetes lejáratás valakitől, akitől fogadtunk egy kutyát, csak mert nem tudtunk vele órákig beszélgetni az átvételkor, hagyjuk is…

Mindig megfogadjuk, hogy nem olvasunk kommenteket, de jön az értesítés, hát belepillantunk, mi vagyunk a hibásak, mert a mamakutya megharapta a kölykét, hát miért nem biztosítunk neki több órás wellnesst, menhely vagyunk, ezt tudnunk illene, hogy az anyának kell a pihenés, a rekreáció…

Ha nem vesszük fel a telefont, az a baj, ha felvesszük, és emiatt lerázunk mást, az a baj, minden baj. Minden.

Igen, tudjuk, a jót is észre kell venni, és észre is vesszük, de baromira tud ám fájni a virtuális rugdosás.

Emberek vagyunk mi is.

Nem vagyunk tökéletesek, sosem voltunk, sosem leszünk. Tudjuk.

De egyre inkább képtelenek vagyunk megfelelni az egyre magasabbra csapó elvárásoknak.

Kérünk szépen benneteket, legyetek egy icipicit türelmesebbek, megértőbbek velünk. Segítünk, ha tudunk, de nagyon sokszor nem tudunk. Minket sem kímélt a vírus, három kollégánkat is nélkülöznünk kellett hetekig, többen már be vagyunk oltva, de nem mindenki.

Kevesebben vagyunk, de az élet nem áll meg, nem állhat meg. Mert élőlényekkel dolgozunk, akik ebből az egészből mit sem érzékelnek. Az ő ellátásuk, jólétük, gyógyulásuk az első. Akkor is, ha ezért bizonyos emberek a fejünket veszik.

Néha nagyon szakad az a bizonyos cérna.

De itt vagyunk, itt leszünk, csináljuk, tényleg.

Csak kell egy pici levegő.