Tizensok éves volt már, amikor rátaláltak. A saját otthona kertjében, egy forró augusztusi délutánon, a betonon feküdt a tűző napon.

Azt hitték, halott.

A gazdi sehol nem volt, végül kiderült, hogy pár napot van csak otthon havonta, de leginkább messze dolgozik.

Elkönyörögtük tőle. Nem volt nehéz, érezhető volt a megkönnyebbülése, sajnálta, tudta, hogy nagyon beteg, de jobb volt úgy neki, hogy nem kellett végig néznie a haláltusát.

Nálunk Cilka lett a neve.

Kicsike, full daganatos, nagyon idős szukácska volt ő. Az emlődaganatai brutálisan néztek ki, ki voltak fakadva. 19-re húztunk lapot, mi voltunk a legjobban meglepődve, hogy Cilka bizony felébredt a hosszú és bonyolult műtét után, fityiszt mutatva a halálnak.

Lassú és hosszú volt a felépülés, de egyre többet botorkált kint az udvaron, és meghitten tötyörgött Jutkával, egyik nagyon régi és hűséges önkéntesünkkel, akinek szívügyei az idős ebek.

Aztán csoda történt. A luxemburgi társszervezetünk vezetője, Karen lefoglalta. Nem hittük el. Azt hittük, elírta a nevet, vagy ilyesmi. De nem. Ő Cilkát akarta.

Nem talált neki családot, ő maga adott neki egy esélyt, mert annyira megérintette a története, hogy úgy volt vele, hogy kijuttatja, bármi lesz.

Jutka könnyek közt búcsúzott, és mi is. Nem lehetett ivartalanítani már, abba tényleg belehalt volna. Az ujjunk végig csuriban volt a 15 órás út alatt, de a vénkisasszony ezt az akadályt is flottul vette, végigdurmolta az egészet.

Karen megszépítette az utolsó hónapjait. Kapott puha fekhelyet, meleg ruhákat a hűvös napokra a pisiléshez, rengeteg törődést és szeretetet.

Megugatta a nappaliban álló szobrot, bár vak volt, néha nem talált vissza a házba a kutyaajtón keresztül a kinti bóklászás után, bár kifelé tökéletesen ment ez neki.

A kis szája elviselhetetlen szagú volt, de Karent nem érdekelte, millió puszival halmozták el. Ő és a férje.

Cilka pár hete rosszabbul lett.

Minden lehetséges gyógymódot kipróbáltak, de az áttétek győztek.

Karenék nem várták meg, míg minden méltóságát elveszíti, amikor már azt látták, hogy Cilka menni akar, elengedték. Könnyek közt, hatalmas szeretettel övezve hagyta itt a földi világot.

Cilka fontos lett. Valakinek, valakiknek.

Nekünk, Jutkának, Karenéknek.

Nem a senki kutyájaként ment el.

Nem egy forró járdán halt meg egyedül.

Családja lett. Olyan igazi. Még ha csak rövid időre is.

Igen, idős kutyát örökbe fogadni hatalmas szívás.

De vannak emberek, akik túl tudnak lépni a saját fájdalmuktól való rettegésen. Mert a kutyát nézik.

Mert minden kutya megérdemli a jót.

Ha csak egy icipici időre is… De megérdemlik.

Fuss szabadon Cilka.

Köszönjük Karen. Mindent köszönünk.