Tegeződjünk.

Üssünk meg baráti hangnemet, hisz bulikon, falunapokon, fesztiválokon nem szokás magázódni. Úgy próbálok hozzátok szólni, mint állatszerető ember az állatszeretőhöz/állattartóhoz. Vidéki vagyok én is, mielőtt az a vád érne, hogy lenézem a falvakat. Szabolcsban születtem, itt élek születésem óta.

Engem a szüleim arra neveltek, hogy tiszteljem az állatokat.

És ti? Tisztelitek őket?

Amikor bizonyos falufesztiválokon a szórakoztatás egyik elemeként azt találjátok ki, hogy ittas emberek hada kergessen különféle haszonállatokat (szárnyasok, kecskék, malacok), majd aki kapja, marja alapon ugyanezen emberek a hónuk alá csapva a sok esetben komoly sérülést szerzett állatokat, haza is viszik őket, na az, az nem állatszeretet. Az még durvább, amikor GYEREKEK kergetik őket.

Amikor azt gondoljátok, hogy a tombola fődíjaként egy élő pónit hirdettek ki, vajon tisztában vagytok-e azzal, hogy egy ló tulajdonjogának változása mivel jár hivatalosan? Belegondoltok-e abba, hogy a tombolát vásárló emberek igen elenyésző része rendelkezik jogszabályban meghatározott feltételekkel és körülményekkel, ami alkalmassá teszi őket egy póni tartására?

Mi történik akkor, ha az adott állatot egy harmadik emeleti panellakásban élő család nyeri meg? Kisorsoltok újabb szelvényt? Vagy a póni megy vissza oda, ahonnan jött? Hogyan, milyen formában lehet ezen állatok sorsát tovább követni? Egy józanul gondolkodó állampolgár hol kaphat megnyugtató információt az eddigi évek során kisorsolt állatok élete kapcsán?

Amikor az orrotokra koppint innen-onnan pár hivatalos szerv, hogy ezt talán mégsem kellene, csalódottan és sértődötten kommnikáljátok le, miszerint a csúnya hatóságok útjába álltak az „eufóriának, a gyermeki várakozásnak, meg sok ember legnagyobb álmának”?

Kinek mi az álom. Nekem mondjuk nem az, hogy a nyakamba kapjak egy olyan négylábút, akinek helyes tartásáról, igényeiről, gondozásáról kb. fogalmam sincs. Azt vajon tudják-e a pónira vágyó emberek, hogy egy esetleges állatorvosi kör egy ló kapcsán bizony nem fog megállni pár tízezer forintnál?

Mikor jutottok el odáig, hogy ezek az állatok NEM tárgyak? Nem kisorsolandó, üldözni való, agyatlan lények, hanem érzéseik vannak, és fájdalmaik. Félelmeik. Csak ők nem a rezsi miatt aggódnak. Hanem az életüket féltik, mert nincs nekik semmi más, ami értékes.

Hogyan történhet meg az egy megyei jogú városban (is), hogy egy kisállatbörzének csúfolt állatkínzásról olyan nyilvános fotók kerüljenek ki a netre, amik minden jóérzésű embernél kiverik a biztosítékot?

Szerintetek az rendben van, hogy nagymamák meg anyukák „drága az állatkert” felkiáltással kézen fogva unokájukat, szabadidős programot csinálnak abból, hogy bámulnak egy halom ketrecet a dögmelegben, vagy fagyban, amiben olyan szinten vannak összezsúfolva az állatok, hogy szinte mozdulni sem tudnak?

Tudjátok, mi és a hozzánk hasonló szervezetek irtózatos energiát fektetünk az állatmentésen túl abba is, hogy a gyerekeket, embereket felelős állattartásra tanítsuk.

Hogy megmutassuk, hogyan lehet jól bánni velük, hogy milyen szükségleteik vannak, hogy tisztelni kell őket. Igen, azokat is, akiket azért tartanak, hogy megegyék őket. A mi munkánkat köpitek szembe, és olyan példát mutattok a társadalomnak, és az új generációnak, ami egy értelmes európai országban elítélendő és üldözendő.

Nem nyugszunk addig, amíg ennek véget nem vetnek az arra kijelölt hatóságok. Amíg nem születik végre egy olyan jogszabály, ami megtiltja ezen állatok szórakoztatásra történő felvonultatását, bemutatását, kínzását. Mert ez minden, csak nem normális. Nem az.

Évi