Nincsenek jó napjaink, nagyon nincsenek… Minden állatvédő munkája ilyen, hol fent, hol lent, kudarcok és sikerek követik iszonyú sebességgel egymást. Május 22-e fekete nap lett menhelyünkön.
5 kutyát és 2 macskát vesztettünk el egyetlen nap leforgása alatt…
A két cica egy kidobott alom áldozatai, az anyacicával együtt kerültek be, akinek vélhetően első, nem akart vemhessége volt. Nem gondoskodott rendesen a kicsikről, nem melegítette őket, nem tisztította rendesen a kicsiket. Hiába cumiztattuk őket, hiába infráztuk, elmentek, mindketten, életképtelenek voltak, főleg a mama gondoskodása nélkül. 2 kölyökkutyánk szintén kidobott alom tagjai voltak, szervezetük gyenge volt, immunrendszer nulla, az egyik ráadásul vak is volt, életének 8 hetében soha nem láthatta a napfényt, a társait, minket…  Egyikőjük reggel, a másik délután hagyott itt minket, hatalmas küzdelmünk ellenére. Parvosan jöttek, és nem tudtak vele megküzdeni.

A legtragikusabb és legfájóbb viszont 3 felnőtt kutyánk halála volt. Kófild 6 éve volt nálunk, 12 éves volt. Élete felét nálunk töltötte. Volt egy komoly gerincműtétje, botladozva ugyan, de 4 lábon közlekedett. Pár hónapja borzalmas köhögés kínozta, szívféreg tesztje negatív lett, a köhögés elmúlt, de általános állapota egyre rosszabb lett. Az étvágya romlott, a fájdalomcsillapítók, csonterősítők ellenére egyre nehezebben állt fel. Az öreg kennelünk első lakója volt ő, utolsó heteit árnyas fák alatt, kanapén töltötte el. Jó ideje nézegettük már, hogy mikor jelzi azt öreg kis teste, hogy elég volt. Nagyon szerettük, annyira jó kutya volt…  Sokat mosolygott, fájdalmai ellenére is. Pár napja tudtuk már, hogy nem hagyhatjuk tovább méltóságát elveszítve szenvedni, ez az élet már nem volt élet. 

Montgomery 15 éves is elmúlt. Pár hónapja jött csupán, valaha talán volt gazdája, családja. Vakon, süketen, csontsoványan kóválygott az utcán. Az öreg kennel lakója lett, kinézett magának egy öblös fotelt, és abban tanyázott egész nap. Elbotorkált az udvaron, sokszor nekiütközött társainak, az ajtónak, nekünk, nagyon szerette, amikor csonttá és bőrré aszalódott kis testén érezte a simogató kezeket. Puszit osztott, hálásan bújt hozzánk. Laborja nem volt túl biztató, gond volt a májával, a veséjével is. Gondos, bőséges etetés ellenére sem hízott egy grammot sem, lassan szállt el belőle az élet, pedig bíztunk benne, hogy egy utolsó nyár még jár neki. Egy nyár, amikor nem kell víz után kutatnia vakon, amikor elpocolhat az árnyas udvaron, napozhat, de nem sikerült. Elfáradt, és hétvégén már tudtuk, hogy itt van a vége. Vak szemeiben kihunytak az utolsó fények is, csak feküdt, az eredményei romlottak, az orvosok fejcsóválva néztek ránk, és mi tudtuk, hogy nem húzhatjuk tovább, nem ezt érdemli.
Kettejük eutanáziája tervezett volt, tudtuk, hogy nagyon nehéz nap lesz, de a harmadik esetre nem számítottunk.

Ranger csupán 9 napot töltött nálunk. Kidobták, elvileg látták is, ahogyan kiteszik egy autóból. Pár napig kóborolt, de nem ment messzire onnan, ahol kitették, hűségesen várta vissza gazdáját. Végül bekerült hozzánk, az utolsó utáni helyünkre. Az orrnyerge nagyon megdagadt, a röntgen semmit nem mutatott, egy szálkára, vagy egyéb sérülésre gyanakodtunk, elkezdtük az antibiotikum kúrát, és finoman masszíroztuk napi több alkalommal a pofiját, hogy ürüljön a váladék. A javulás azonban elmaradt, így tegnap úgy döntöttünk, felnyitjuk azt a részt, és alaposan kipucoljuk, megpróbáljuk megkeresni az esetleges szálkát, idegen testet, ami miatt nem gyógyul. Elborzasztott a látvány. Ranger koponyáját szó szerint szétette a rák belülről. Csontdaganata volt, mindenhol áttétek. Esélye sem volt. 🙁 A csontrák az egyik legfájdalmasabb és legkegyetlenebb formája a halálnak, Rangert már nem ébresztettük fel a mélyaltatásból. Ki felette zokogott, ki otthon. Ranger csupán 2 év körüli volt. Egy álomkutya, egy igazi angyal. Most már a valóságban is azok, mindannyian.
Nagyon nehéz most a lelkünk. Ez feldolgozhatatlan.
Isten veletek, gyönyörű kiskutyáink. Nagyon sajnáljuk, hogy itt haltatok meg, és nem szerető gazdik mellett.
Mi úgy szerettünk benneteket, mintha a sajátjaink lettetek volna, csak bízni tudunk benne, hogy éreztétek.
Fussatok…