Történt ugyanis, hogy tegnap kora reggel felhívott egy hölgy. Mentett pár hete 3 kiskutyát, mind parvos volt, mind meghalt. A saját oltottja életben maradt. Most hozna mellé még egy ugyanolyan fajtájú mentett kutyát (nem tőlünk, de ez lényegtelen).

Azt szerette volna tudni, hogy a két kutyája leendő születendő kölykeit hogy tudhatná biztonságban a parvótól.

Nem, nem tenyésztő, rákérdeztem.

Nem, nem fogta fel, hogy egy állatvédelmi szervezettel beszél, aki az ivartalanítás mellett kampányol orrvérzésig.

Nem, nem értette meg, hogy ez szaporítás.

Igen, rosszul esett neki, hogy megkértem, hogy eszébe se jusson más állatvédőt felhívni ezzel, és azt is sérelmezte, hogy jeleztem, hogy most le fogom tenni a telefont, mert reggel fél 8 után igencsak megfeküdte a gyomrom ez a beszélgetés.

A születendő kutyái ezektől a kutyáktól veszi el az élet esélyét. Akikről Kata írt.

Nincs több hozzáfűznivalóm.

Tiszteljetek már meg azzal minket, hogy nem osztjátok meg velünk a szaporítási szándékaitokat. Köszönjük.

(Évi)

Íme, Kata írása:

“Heten voltunk a mi ketrecünkben. Kényelmesen lefeküdni, pihenni nem tudtunk, de nem is szerettünk volna.

Szabadulni akartunk.

Volt néha 1-2 szerencsés társunk, akiért eljöttek az idegenek és kedvesen ölbe vették, simogatták, becézgették, majd elvitték magukkal. Ha őket láttuk, egymáson is átgázolva törtünk a ketrec elejéhez és szűköltünk, könyörögtünk, engem vigyél, engem válassz! A kiszemeltet óvatosan emelték ki közülünk. Vigyázva, hiszen most mások is látják. Ilyenkor nem okoztak fájdalmat nekünk, ezért szerettük, ha látogatók jöttek.

És ott volt a másik kiválasztás.

Amikor csak a jól ismert lények álltak meg előttünk. Akkor rettegve kapaszkodtunk egymásba a hátsó sarokban. Akiért jöttek, durván ragadták ki közülünk, nem egyszer vérző sebeket okozva. Az ajtó bezárult, mi pedig iszonyodva hallgattuk távolodó társunk fájdalmas, kétségbeesett sikoltásait.

Aztán csend lett.

Sokáig nem szóltunk egymáshoz.

Már rég nem tépelődtünk azon, miért vagyunk itt.

Beletörődtünk.

Egyikünk öreg, másikunk beteg, van, akit egyszerűen csak meguntak vagy elkövetett egy apró rosszaságot és nem kapott esélyt, hogy jóvátegye. Egy idő után már a szüleinket, gyermekeinket is elfelejtettük, akiktől még régen elszakítottak. Már semmi más nem számított, csak az, hogy idegeneket lássunk, amikor nyílik az ajtó.

Végül ketten maradtunk.

Látogató állt meg előttünk.

Mintha megállt volna az idő is, óráknak tűnt, mire a lény végre óvatosan benyúlt a rácsok mögé. Lehunyt szemmel, visszafojtott lélegzettel, remegve imádkoztam magamban.

Aztán már csak az ajtó csapódását hallottam…

Napok teltek el egyedül.

Akárhányszor idegenek mentek el előttem, olyasmi szavakat hallottam, hogy drága gyógyszerek, folyamatos kezelés, de nem tudtam, ezek mit jelentenek. Hiába nyújtottam ki a kezemet a rácsok között, hiába sírtam, hogy engem válasszanak, szót fogok fogadni és életem végéig nagyon fogom szeretni őket, mindig továbbmentek.

Nem adtam fel a reményt. Még nem. Hiszen én nem tettem semmi rosszat.

Élni akarok!

JOGOM VAN ÉLNI!

Akkor este már félálomban voltam. Az ajtó csapódására riadtam fel. Még homályosan láttam a lényeket, még nem fogtam fel, van-e köztük idegen.

Akkor ért számomra véget az álom biztonságos világa, amikor megéreztem a fájdalmas szorítást…

(Az írásom nem a képen látható kutyáról szól. Millió másikról az országban, akik gyepmesteri telepeken “élnek”, majd halnak meg…

Miley, a képen látható kutyus nálunk várja szerető gazdiját, hónapok óta hiába. Ha egy gyepin lenne, valószínűleg már nem élne… ”