Egy normális világban, egy normális életben ennek minden nap így kellene lennie. Evés, ivás, játék, foglalkozás, séta, bújás, simogatás, mozgás, lefárasztás, pihenés. Minden egyes nap. Nem egy ingerszegény környezetben, egy kennelben kellene élniük, de nem ám.

Elnéztem ma ezt a rengeteg jólelkű embert, akik ellátogattak hozzánk, sütiztek, vásároltak, sétáltattak, fotózkodtak a kutyikkal. Simogatták a macskákat, jól érezték magukat, remélem, fel is töltődtek egy picit. Mert adni jó, és a menhelyes árváknak a legnagyobb ajándék a minőségi idő.

Tegnap egy gazdinkkal beszéltem telefonon, akivel szóba került, hogy néhány családtagja, bár imádják az állatokat, de nem akarnak elmenni menhelyre. Mert félnek. Mert nem akarnak szomorúak lenni, mert nem akarják látni őket a rácsok mögött.

Elgondolkodtatott, és bár érteni értem, de elfogadni nem igazán tudom. Attól, mert nem veszünk tudomást dolgokról, még léteznek. Ezek a kutyák napi 24 órában be vannak zárva, kevés sétalehetőséggel, ingerszegény környezetben. Élnek ugyan, sokan a halál torkából menekültek meg, de ez nem az az élet, amit élniük kellene. Attól, mert féltjük a szívünket, ők még léteznek, éreznek, akkor is, ha elzárkózunk.

Ma rengeteg ember bizonyította, hogy túl tudnak lépni a saját korlátaikon, tudnak adni az idejükből pár órát az állatainknak, tudnak nekik örömet okozni, és ez mindennél jobb érzés.

Nagyon-nagyon szépen köszönjük mindenkinek, aki részese volt a mai napnak. Aki sütött valamit, aki eljött hozzánk, aki sétáltatott, aki nekünk adta az egyik legértékesebb dolgot, ami az embernek van: az IDŐT. A saját idejét.

Köszönjük az Eufória Dekornak a kitelepülést, és a fotósarok dekorálást. A náluk vásárolt cuccokból 14000 Ft jött nekünk.

És köszönjük, ha rendszeres látogatóinkká váltok, gyertek sétáltatni, minél többen, minél többször, mert nekik tényleg ez a legnagyobb boldogság.