Anno, közel 12 évvel ezelőtt rá voltam kattanva, hogy nekem sziámi cica kell. Igen, akkor még nem voltam ennyire felvilágosult a mentett állatok kapcsán, cica kellett, és sziámi. Pont. Székesfehérváron találtam legközelebb kölyök sziámit, 315 km, közel 5 óra utazás. Nem számított. A férjem autóba ült, levezetett közel 10 órát azért, hogy Lujzi az életünk része lehessen. Az lett, immáron 11 és fél éve boldogít minket. Imádjuk, bár egy hisztis, makacs, öntörvényű kis ribi, egy magának való „vénasszony” már, de egyetlen napot kellett feláldozni úgymond, hogy 11 és fél éve boldogítson minket, és reméljük, még sokáig így lesz.
Bodza kutyánk miatt 2x tettünk meg 300 km-t oda-vissza, hogy a családunk tagja legyen.

Jó ideje már, hogy a gazdikereső posztokat én írom, és az utóbbi időben Magyarország egész területéről keresnek már minket. Hálistennek. Sőt, nem ritkán külföldre szakadt honfitársaink írnak mentettjeink miatt. Ment már kutyánk magyarokhoz Hollandiába, Svájcba, Németországba, Ausztriába, Angliába. Meg Sopronba, Balaton mellé, Zala megyébe, és sorolhatnánk még a több száz, több ezer km-eket.

Amikor kiírunk egy posztot, és jelentkezik az aktuális jelöltre több emberke, akik szuper jelöltnek tűnnek, mindig fellobban a remény. Aztán két verzió jön, vagy a távolság miatt lépnek vissza, vagy hirtelen jön egy „váratlan” egészségügyi proléma, egy költözés, egy bármilyen kifogás. Nincs autó, nincs idő, nincs szabadnap. Autó? Vonattal is jöttek már hozzánk nem egyszer. Idő? Hogy lesz idő rá, ha nincs fél napod az utazásra? Szabadnap? Dettó. Ne már. Nincs az a munkahely a világon, ahol heti 7 napot, 52 héten keresztül dolgozni kell.

A távolság nem lehet akadály. Aki igazán, szívből beleszeret egy kutyába, annak nem jelenthet problémát pár száz km. Számtalan példa igazolja ezt. Nem, nem küldünk el kutyát az ismeretlenbe, soha. Nem „postázzuk”, mint egy csomagot, futárszolgálattal. Akkor sem, ha emiatt köpködnek ránk.

Egyetlen eset lehet kivétel, ha német társszervezetünkön keresztül utazik valaki, ebben az esetben a német önkénteseink nagyon szigorú előkontrollt tartanak, kimennek a családhoz, és rutinosan felmérik a terepet, a lehető legaprólékosabb módon, ez a németeknek teljesen természetes, és nem sértődnek meg azon, ha a szervezet kb. még a WC ülőke mögé is bekukkant (iróna).

Szóval, hiába is kéred, hogy küldjük el neked a kutyát. Nem fogjuk, teljesen kizárt. Nem Oszkározunk, nem tesszük vonatra, nem, és kész. Gyere el, nézd meg, találkozz vele, ismerkedj. Ha nem tudsz, ez van. Akkor nem te vagy az ideális gazdi neki. Ők nem csomagok, amit elpostázunk.

Életek. Érző lények. Ha Magyarországon laksz, oldd meg. Ha nem tudod, vagy nem vagy hajlandó, mi nem adunk neked kutyát, ne haragudj, de ha megharagszol, akkor sem.
Ha pedig érdekel egy kutya, akkor kérdezz, érdeklődj, ha nem tudod, hol van. Nagyon kérlek, ne ígérj olyat, hogy „bárhol van, azonnal indulok”, mert pontosan ezek azok a jelöltek, akik, amikor komolyra fordul a dolog, visszakoznak, és sajnálkozó üzenetben közlik, hogy jajjjj bocsi, közbejött valami.
A legjobb példa rá az 5 borzas kölyök, pár napja írtunk róluk posztot. A fekete kivételével (naná) 1 napon belül lett mindenkinek álomgazdinak hitt jelölt. Olyan üzeneteket kaptunk, hogy kb. bepisiltünk a gyönyörtől. Most ott tartunk, hogy egy, azaz egy kölyöknek maradt komoly jelöltje, a többiek visszatáncoltak.

Kaptunk nemrég egy üzenetet, egy fél szemű kutyára. Könnyes szemmel olvastuk, nekik mindegy, ha vak, süket, fogyatékos, stb., beleszerettek egy hátrányos helyzetűbe. 1 hónapja már lassan, hogy választ írtunk, benne egy kérdéssel, reakció nem jött. Pedig kérdeztünk, de semmi. Felcsillant a remény, X kutya (nevet nem írunk) neve a táblán vastagon aláhúzva pirossal, hogy FOGLALT. Pár napja csalódottan, szomorúan töröltem le a tábláról a piros vonalat… Mert a jelölt annyira sem méltat minket, hogy írjon, válaszoljon, pedig tényleg, komolyan hittük, hogy X kutya gazdit találhat végre, így, félvakon is.

Elképzelni nem tudjátok, micsoda boldogság az nekünk, ha egy rég beragadt, vagy hátrányos helyzetű, vagy bármilyen kutyára érdeklődő esik be. Ilyenkor megjelenik lelki szemeim előtt a kutya, akit minden áldott nap látok a kennelben, ahogyan könyörög, bújik, puszit oszt, akit fotózok, akiért küzdök/küzdünk, aki minden egyes nap egy nyomorult beton aljzatú kennelben, egy hideg kutyaházban, 15 nm-en 3-4 másik társával hajtja álomra a fejét. Akit elképzelek hosszú séták közben, egy hatalmas kertben vagy kényelmes kanapén, a gazdi ölelő karjai közt. Aki családra vár. Akit aláhúzunk a táblán… Vastag piros vonallal… De a vonal letörlődik…

Egyetlen szerencse van ebben az egész gazdikeresős mizériában. Hogy X vagy Y vagy Z kutyának fogalma sincs róla, hogy mi min megyünk keresztül ahhoz, hogy ő családban élhessen végre. Hogy milyen csalódások érnek, hogy mennyi könny, bánat és méreg van amögött, hogy ők gazdit találjanak. Ők csak egyszerűen várnak. Várnak, és szeretnek, és bújnak, és puszilgatnak. Amíg megérkezik AZ IGAZI. Akinek nem számít a távolság, csak ők.
(Novák Évi)