Voltam a másik oldalon. Megértelek benneteket, ha sokszor dühösek vagytok ránk. Tudom, milyen ez.

Évekkel ezelőtt egy reggel elindultam kutyát sétáltatni. Az utcánk végén megláttam egy kistestű kutyát ücsörögni, egyértelműen kidobták, egy almásláda volt mellette, benne egy szivacsdarab. Ez volt az ő kis pakkja, a csomagja, amivel útnak indították. Soha előtte és azóta sem történt a környékünkön ilyen, egy viszonylag újépítésű kertes házas lakóövezetről beszélünk, itt nem divat az ilyen.

Fogalmam sem volt, mit csináljak, a közeledésemre morgott, a kutyámat mérgesen ugatta, mind a 8-10 kilójával. Soha nem jártam előtte menhelyen, sem gyepin, egyszerű állatszerető ember voltam, és segíteni akartam neki. Tudtam, hogy van az Állatbarát Alapítvány, hisz akkor már hosszú évek óta ide adtam az 1%-omat, mert nyíregyházi vagyok, és mert rajongok a kutyákért, és kb. ennyi. Bevillant, hogy ők hátha eljönnek érte.

Elutasítottak, teltházra hivatkozva. Dühös lettem, és kétségbeesett. Mennem kellett dolgozni, nem késhettem, ott volt az a szerencsétlen kidobott kutya, aki nagyon félt. És nem segítettek. Nem jött senki, hiába kértem. Vittem neki kaját és vizet, és rohantam dolgozni, egész nap rajta járt az eszem.

Egy szabadabban mozgó kollégámat megkértem dél körül, hogy nézze meg, még ott volt. Kínkeservesen teltek az órák. Az aznapi „munkám” kuka volt, képtelen voltam koncentrálni.
Délutánra annyira bepörgettem magam a reggeli elutasításon, hogy százszor megfogadtam, hogy soha többet nem segítek nekik, utáltam az egész helyzetet, nem vihettem haza, hisz Bodza 8 hónapos volt akkor, épp tüzelt, és nem akartam kiskutyákat soha (Bodza azóta már rég ivartalan – soha nem voltak kölykei).

Utáltam a hangot a telefon másik oldalán, aki (úgy éreztem) letojta a problémámat, aki hidegen és kíméletlenül eldöntötte egy pillanat alatt, hogy nem ad esélyt. Kérdések ezrei voltak az agyamban. De hát nem ez a dolguk?? Miért nem jönnek? Segítség kell! Mi lesz vele? Hova vigyem? Mit csináljak? Ezek nem adnak örökbe sosem, hogy nincs üresedés? Mi az, hogy teltház??? Segítség kell!!! EZ A DOLGUK! EZÉRT VANNAK! Bezzeg a pénzem jó volt, mi?

Munka után az első utam Dióhoz vezetett, mert addigra már nevet is adtam neki, az én árva, kidobott, szomorú kincsemnek. Eltelt 8 óra, és ő ugyanott ücsörgött, szomorúan, nekem meg a szívem szakadt meg. Felszerelkeztem kajával, friss vízzel, és leültem mellé a fűbe az út mellett. Jó fél óra elteltével úgy döntött, eléggé éhes ahhoz, hogy megbízzon bennem. Közelebb jött. Újabb 10 perc múlva hagyta, hogy megsimogassam. És akkor a kezem ragacsos lett, és véres.

Felemeltem óvatosan az állát, és láttam, hogy egy hatalmas nyílt seb tátong rajta. Nyakas kutya volt (így hívjuk azokat a kutyákat, akik szoros lánc, vagy bálamadzag okozta sérüléseket szereznek, ahogy nőnek. Általában kicsi korukban megkötik őket, ők nőnek, de a lánc/madzag nem nő velük, és előbb utóbb elvágja a nyakukat).
Bár megfogadtam, hogy ezzel a bandával én többet szóba nem állok, mégis felhívtam őket újra, és meglehetősen ridegen közöltem, hogy a kutya sérült, és mondják meg, mit csináljak. 10 percen belül ott voltak. Nem a stílusom miatt. Hanem mert a kutya sérült volt.

A haragom hálába csapott át, de azért maradtak bennem kérdések. Tehát ha egy kutya sérült, van hely, de ha nem, akkor nincs? Hogy van ez? Pár hét múlva rájuk írtam, kértem infót Dióról (aki Mogyoró lett végül, mert már volt Dió a menhelyen). Kaptam képeket, kedvesen válaszoltak, majd azt is elküldték, hogy a kutyi Németországba utazott gyógyultan, ideiglenes befogadóhoz, ahol ágyban alszik, és ki van nyalva a szőrös kis feneke.

Ekkor ajánlottam fel, hogy segítek, ahogy tudok, én azzal tudtam, hogy fotózom a gazdira várókat, hátha jobb minőségű képekkel könnyebben fog menni. Innentől rendszeresen jártam ki, és a sztori vége már ismert, pár év múlva én lettem a menhely vezetője.

Én lettem a hang a telefonban, vagy a kolléganőim háttérhangja, én lettem az, aki eldönti, ki jöhet, és ki nem. Én lettem az utált ismeretlen hang, aki cserbenhagy kutyákat… Másoknak meg helyet ad. Ahogy elkezdtem kijárni, megismerni a menhely munkáját, beleláttam az életükbe, a napi harcaikba, végig hallgattam sok ilyen telefonbeszélgetést, megértettem mindent.

Igen, hely mindig van. 2-3, kicsike kennelek, karanténketrecek, iroda, folyosó, rendelő, stb. Nyilvánvalóan akad egyetlen picike hely egy valóban rászoruló kutyának, mindig. Lehetetlen, hogy az összes lehetőséget betömjük egészséges kutyákkal, hisz ha valódi baj van, tényleg nem tudunk segíteni, azért a wc-be mégsem tehetünk egy frissen műtött kutyát. Igen, ha hatalmas a baj, mindig lehet tovább zsúfolni a kenneleket, hogy helyet szabadítsunk fel, csak ennek óriási a rizikója. Nem mindegy, hogy 3-4 kutya van 15-20 nm-en, vagy 7-8. Nagyon nem.

Ma őrület volt, tényleg. Amúgy is jön rengeteg hívás, de a mai nap rekordot döntött. Volt itt 30 km-re tőlünk út szélén baktató bull, belvárosban kóborló staff, erdőben talált kamaszok, chip nélküli cavalier spániel jellegű kutya, láncon sínylődő labi keverék, minden… Egyik sem sérült, tudjuk, MÉG. Igen, lehet, hogy holnap már az lesz. De nekünk priorizálnunk kell. Egyszerűen nem tömhetjük tele a menhelyet a legvégső határig, mert nem lehet. Nem megoldás, hogy húzzunk fel 50 új kennelt (nekem is ez volt anno az első „ötletem”), mert ahhoz ember is kell, meg pénz. Sok-sok pénz. Amiből sosincs elég, sajnos.

Nem adunk olyan ütemben örökbe, hogy mindenkit fogadjunk, akiről bejelentés jön. Ahhoz, hogy menteni tudjunk, elsősorban hely kell. Amíg viszont a házi szaporítás virágkorát éli Magyarországon, addig a mi kutyáink esélyei egyre csak csökkennek.

Szóval, kérlek, ne haragudjatok ránk. Illetve, ne ránk haragudjatok. Próbáljuk menteni a menthetőt, de mindenkin nem tudunk segíteni… Bár tudnánk.
Szégyellem magam azóta is, hogy rosszat kívántam nekik, és egy dühös pillanatomban azt mondtam, én ide többet egy forintot sem adok. Nem velük toltam volna ki. Hanem azokkal, akik miatt dühös voltam rájuk, a hangokra a telefon túloldalán. Az állatokkal. Gyere el hozzánk. Békével.
És meg fogsz érteni mindent.
(Novák Évi)