Kezdjük azzal, hogy milyen az ember? Az ember, ha valami kell neki megszerzi, bármi áron. Mindent megtesz érte, hogy a neki legmegfelelőbb módon elérje, amit akar, amire vágyik.

Nézzünk például egy örömteli eseményt az életben. Mondjuk egy esküvő. A jegyespár, hónapokig szervezkedik, helyszínt látogat, fotóst, zenészt, ceremóniamestert keres, díszítést, menüt tervez, vendéglistát állít össze, sminkest, fodrászt foglal, a ruhát nagyon gondosan megválasztja, ha kell hónapokig utazgat csak emiatt, pedig csak pár órát viseli. Több százezret hajlamos egyetlen napért kiadni az életében, mert fontos számára.

Nézzünk egy másik élethelyzetet, család bővítése. De ne a gyerekre gondoljunk, kezdjük valami egyszerűbbel, pl egy kutya örökbefogadása. Ugye kutyát menhelyről lehet örökbefogadni. Mit csinál először az ember jobb esetben? Személyesen, vagy telefonon, interneten tájékozódik, érdeklődik az örökbefogadás menetéről. A feltételek menhelyenként változnak, van ahol elég ha bemegy az ember, rábök az első neki tetsző kutyára, letesz egy adott összeget és már viheti is. Van ilyen is. Meg van olyan is, ahol egy kicsit többet kell tenni érte.

Kezdjük azzal, hogy vannak kizáró okok. Pl. kistestű, pár hónapos, rövidszőrű, fázós kutya nem mehet kizárólag udvari tartásra. Lehet hihetetlenül hangzik, de nem minden kutya bírja a mínuszokat, a szakadó esőt, a hideg csípős szeleket. Ráadásul a legtöbb kutya nagyon ragaszkodik az emberhez, belebetegszik, ha nem lehet a társaságában.

Kizáró ok lehet az is, hogy kenneltartásra nem mehet kutyus. Ilyenkor szokott elhangzani a következő mondat: “hiszen itt is kennelben vannak.” Igen, egy menhelyen, ahol több száz kutya vár arra, hogy valaki otthont adjon nekik és nem arra, hogy bezárják egy másik kennelbe élete végéig.

Kizáró ok lehet az is, hogy idős embereknek (gondolok itt a 70+osokra) nem adnak fiatal kölyköt, hiszen egy kutya élhet 15 évet is, és nagyon sok örökbefogadott kerül vissza a menhelyekre azzal az indokkal, hogy a gazda meghalt, idősek otthonába megy, gyerekeihez költözik, lakásba költözik, nem bír már foglalkozni vele, stb. Sok idősebb kutyus van a menhelyeken, akik szintén megérdemelnek egy esélyt és idősebb emberek mellé tökéletesek lennének, mégis sokan megsértődnek, ha ilyen ajánlatot kapnak. Tévhit, hogy az idősebb kutya nem szokja meg az embert, vagy az új helyet. És nem kell egy túl öreg kutyára gondolni, hanem pl egy 6-7 éves, még az is élhet simán 10 évet.

Aztán ott vannak a feltételek. Bemutatkozást kell írni, vagy kérdőívet kitölteni, pár fotót készíteni, hogy hova is kerülne a kutya, 2-3 alkalommal meglátogatni a kiszemeltet, elvinni sétálni, ismerkedni vele, majd ha az örökbefogadó, és az örökbeadó is úgy látja, hogy minden oké, egy szerződéskötés után már költözhet is az új családtag. Mindez 3-4 nap leforgása alatt történik meg, de ha a család nem ér rá, csak hétvégén, akkor is kb. két hét. Azért az nem olyan sok idő.

Mégis sok ember felháborodva csapkodja az ajtót vagy kiabál a telefonba a menhely dolgozóival, hogy mégis mit képzelnek, nem normálisak, de nekik most azonnal kell, meg különben is, akkor többet nem adják oda az adó 1%-át. Ezzel pedig nem a dolgozóktól veszik el a pénzt, hanem az állatoktól.

Mit képzel magáról egy menhely, ami a sérült, balesetes, állatkínzás áldozatává vált állatokon segít, a dolgozók kórházba hordják, gyógyszerezik, ápolják őket, próbálnak gondoskodni a több száz kutyáról, a félősebbeket szocializálni, összetört lelkük darabkáit összerakni, bizalmukat visszaszerezni, hogy ne rettegjenek az embertől, hiszen nem mindenki akarja bántani őket.

Mit képzel magáról egy menhely, ami azért van, hogy az állatokat segítse, nekik adjon esélyt, lehetőséget, jobb életet, hiszen más ezt nem teszi meg. (Valljuk be, az emberek 90%-a elfordítja a fejét, ha az út szélén fekvő állatot lát.) Nem pedig azért, hogy az embereket kiszolgálja kénye kedvük szerint. A menhely nem piac, nem kötelesek mindenkinek örökbeadni, mondhatnak nemet, hiszen egy élet forog kockán minden egyes örökbeadásnál. Mert egy életről beszélünk, ami eltarthat 10-15 évig, nem egyetlen nap eseménye, amit letudunk, aztán élünk tovább boldogan.

Mérlegeljünk kicsit, mennyit vagyunk képesek megtenni egy napnyi örömért és mennyit egy új családtag életéért…”