Elgondolkodtató
Gondolkodtam, megírjam-e. Megírom.
Tegnap letiltott a Facebook. Cosmo, a drótos nyakú kiskutya posztja miatt.
Egy fotó miatt, amit normális esetben csak elrejt a közösségi oldal algoritmusa, ez viszont egyértelmű volt. Valaki jelentett egy képet, amin látszott a nyaka és a tekintetében a nettó rémület volt.
Figyelmeztettek is, hogy csend legyen, meg hogy veszélyben az oldalunk. Némaságra ítéltek, nem posztolhattam, nem reagálhattam semmire, az általam létrehozott gazdis csoportban SEM.
Sem egy kommentet, sem egy reakciójelet nem tehettem sehova. Dühös lettem. Nagyon.
Mert nem az történt, hogy kommentben elküldtem bárkit is a jó édes… oda. Nem káromkodtam.
Csak leírtam egy sztorit, ami történt.
Dokumentáltam egy eseményt, ami az életünk része.
És ez valakinek nem tetszett, a Facebook pedig akcióba lendült.
Automatikusan feljött a lehetőség hogy egyetértek-e a döntéssel, vagy nem.
Akkora nemet nyomtam, hogy majdnem betört a telefonom kijelzője.
Ma estig csendre intettek, de meglepő módon kora délután jött egy értesítés: “elnézést kérünk, megvizsgáltuk a bejegyzésedet, bla-bla”.
Tiltás feloldva.
Tökre örültem meg minden, de azért elgondolkodtatott a sztori.
Ami amúgy jellemző az országunkra és az emberek mentalitására.
Ha valami nem jó, arról nem beszélünk.
Ha valami bánt, azt jobb magunkban tartani.
Ha leírod a valóságot, meglincselnek.
Ha valami nem tetszik, dugjuk homokba a fejünket.
Ha elmondod, hogy bántott valaki, jön az áldozathibáztatás.
Ha egyenes vagy, ne lázadj, fogd be.
Viseld el, tűrj, hallgass, úrinő vagy, vagy mi.
Mert ha nem, jelentenek, lejáratnak, csoportokat hoznak létre, posztot írnak rólad, meghúzgálnak.
Túl vagyok rajta. Tényleg. Ezzel a poszttal végleg. Delete. Törlés. Holnap új nap van.
De annyit azért kérek szépen, hogy aki nem szeretné látni a posztjainkat, az csak simán kövessen ki. Nincs harag. Csak ne akadályozza a munkànkat.
Mert szeretném hinni, hogy ez nemcsak nekünk fontos.
(Évi)
Lehet, hogy egy közeli felvétel erről: 1 személy