Akkor is, amikor agyvérzés közeli állapotba sodornak emberek, akik képtelenek elfogadni a szabályainkat. Mikor habzó szájjal, flegmán üvöltik, hogy soha többé nem adják ide az adójuk 1%-át, mert csalódtak bennünk. Bármi miatt is, és ohhhh, ezernyi oka van.

Akkor is, ha pengeélességű szájjal kérdezik, hogy „azt akarja mondani, hogy csak akkor fogadhatom örökbe, ha befektetem az ágyamba??? Egy kutyát?!” (Szó nem volt ilyenről…)

Akkor is, ha fel akarnak nyársalni a tekintetükkel, mert nem vagyok hajlandó egy 30 nm-es kennelből kivenni egy kölyköt a társaitól, és áthelyezni egy 50 nm-es kennelbe a hátsó udvarra egyedül.

Akkor is, ha azt követelik bizonyos emberek, hogy kérjek bocsánatot az idősektől, mert mit képzelek, hogy nem adok kölyköt 85 éveseknek mondjuk. És miért gyűlölöm az időseket… (???)

Ja, a nagymamám a világ legcukibb nagyija volt, és a világ legfinomabb palacsintáját sütötte, a nagypapám 91 éves koráig élt, és módszeresen Johnnynak szólította Juni kutyámat, de azért mindig megsimogatta.

Judit miatt meg nagyon aggódom, aki a világ egyik legcukibb önkéntese a világon, mert jó pár napja nem látom az ősz rövid hajával suhanni a csatornaparton, mert nincs jól. Hiányzik. A kutyáinknak is hiányzik. Szeretem a cuki idős embereket. Tényleg. De a kor nem érdem, hanem állapot. És nem minden idős ember cuki ám…

Akkor is, ha állatkínzóvá avanzsálnak, mert hangot adok bizonyos csoportokban az ivartalanítás fontosságának. Mert ugye bizonyos körökben az ivartalanítás az egyenlő a csonkítással, az állatkínzással… No comment.

Épp az imént kaptam meg kommentben, hogy miattam kötnek ki árokban és kidobva kutyák és macskák, ja, amúgy semmit nem csinálok, csak a Facebookon lógok. Hmm. Nem baj. Azért szeretek állatvédő lenni.

Akkor is szeretek állatvédő lenni, ha a mai magyar állatvédelem egy komplett csatatérré változik lassan (illetve már az), és már lassan utálok felmenni a Facebookra, de muszáj, mert ez a legfontosabb felületünk.

Szeretek állatvédő lenni, mert ők feltétel nélkül szeretnek, bíznak, remélnek, küzdenek. Ők, az állatok. Akiknek olyan tiszta a lelkük, mint egy pici gyereknek, akik borzasztó kínokat élnek át az emberek miatt.

Szeretek állatvédő lenni, mert segíthetek azoknak, akiknek nincs hangjuk. Akik nem tudnak segítséget kérni, nem tudják elmondani, mi fáj, ki bántotta őket, mit tettek velük és miért. Mert ők sem értik, és én sem.

Szeretem, amikor ezek a meggyötört kis életek újra bízni kezdenek, amikor a megtört tekintetekbe fény költözik, amikor megmozdul végre az a farkinca egy halovány csóvára, amikor jön egy kéznyalintás, egy óvatos bújás.

Szégyellem, hogy ember vagyok? Óóóóó, nem. Megérett a világ a pusztulásra? Dehogyis.

Én nem szeretek ilyet mondani (bár néha azért kicsúszik, mi tagadás), de valójában azt gondolom, hogy rengetegen vannak, akik ugyanúgy éreznek és gondolkodnak, mint én. A csapatom, a gazdijaink, a támogatóink, a követőink nagy része.

És bár rettentő dühös tudok lenni emberekre, és nagyon hirtelen haragú vagyok, lobbanékony, mégis, lenyugodva sajnálom őket. Nem kicsit. Nem, nem lenézően sajnálom őket. Hanem úgy szívből, igazán. Mert valami olyan dologtól fosztják meg önmagukat (tudatosan, vagy tudat alatt), ami elképesztően fantasztikus érzés. Úgy együtt élni egy állattal, hogy tudsz minden rezdüléséről, és szinte csak beszélni nem tud, de egyébként pontosan úgy funkcionál szinte, mint egy gyerek (tudom, felháborító, hogy ezt gondolom), nos, az pótolhatatlan.

Volt egy kérdőív pár napja, ami először kiakasztott, aztán lenyugodva totál értettem, miért írta azt, amit (kutyát nem kap ugyan más okok miatt, de legalább őszinte volt).

„Miért szeretne kutyát?” – hangzott el a kérdés.

„Azért, hogy valaki felnézzen rám.” – írta az érdeklődő.

Azóta kattog ez a mondat az agyamban. Az érdeklődő pontosan tudta, mit kapna egy kutyától. A végtelen szeretetet, a rajongást, az előítéletmentes imádatot.

Mert kb. mindegy, mit teszel egy kutyával, ő szeretni fog. Akkor is, ha láncra vered. Ha éhezteted, ha magasról tojsz rá.

Hányszor láttam ilyet, te jó ég… Borzalmas sorsú kutyákat, akik vicsorogva támadni akartak ránk, és mikor megkértük a tulajt, hogy szedje le a láncról, és tegye be a boxba, a kutya tekintete kitisztult, és csóvált, örült annak az emberszabásúnak, aki megnyomorította az életét. Mert nekik ez a normális, ebben nőttek fel, nem tudják, hogy a valódi ÉLET nem ilyen, ennél sokkal fantasztikusabb. Ők csak feltétel nélkül ragaszkodnak, akkor is, ha idős vagy, ha szegény vagy, ha ápolatlan vagy, ha nincs semmid, akkor is.

Szeretek állatvédő lenni, akkor is, ha naponta elmondom magamnak némán, vagy másoknak hangosan, hogy elegem van. Hogy ezt nem lehet tovább bírni. Mert nagyon kevés olyan szakma van még a világon ezen kívül, ami ennyire a nyilvánosság előtt zajlik, és ennyire kiszolgáltatottak az ebben dolgozó emberek. Nyilvánosság nélkül vége. Nyilvánosság miatt meg belepusztul a lelkünk.

A kritikus hangok brutál hangosak, a támogató hangok csendesebbek. Mintha elmennél egy fesztiválra, és a nagyszínpadon dübörög a zúzós metál, és egy meghitt kis sarokban egy kedves kislány hegedül csendesen. És mikor hazamész egy alkoholmámoros éjszaka után egy ilyen eseményről, nem fog megmaradni benned a kislány a hegedűvel ott a sarokban, emlékszel viszont az ordítóan hangos metálra, aminek az ütemeire mámorosan locsoltad a sört a barátaiddal…

Ha hibázol, vagy nem tetszetős dolgokat írsz, szétkapnak az emberek. Ha jót teszel, ami mások értékrendje szerint is jó, akkor egekig magasztalnak. Ez ilyen.

De azért szeretek állatvédő lenni. Akkor is, ha néha qrvára fáj.

(Évi)