Hűvös a reggel, a kávé lefőtt, 7:30, a csapat a kis étkezőben közelharcot vív a friss kávéért. A kutyák is ébredeznek, minden nap 8-kor van reggeli, nekik ez ugyanolyan nap, mint a többi. Nekünk nem. Ma reggel az utolsó érkező kulcsra zárja a kiskaput…

Gyors reggeli megbeszélés, igyekszik mindenki pozitívan állni mindenhez. Erika vidáman nyugtázza, hogy végre lesz ideje rendbe tenni a garázst, ahol fagyasztók rejtik a husikat, fel tudjuk mérni a tápkészletet, lesz idő a kapott raklapokat felvágni, elrendezni. Barbiék is örülnek, a karantén rácsok festése is felpöröghet. Krisztának végre lesz ideje hosszabban kiskutyázni, cicázni. Nekem felemás érzelmeim vannak, nézem ezeket az embereket, az ébredő természetet, és közben arra gondolok, magunkra maradtunk. Nincs önkéntes jó ideig, nincsenek 50 órás diákok, alig lesz séta, ha kijárási tilalom lesz, teljesen megszűnnek a hosszú séták, nincsenek programok, rendezvények.

Az etetés megkezdődik, a kutyák hangosan követelik a kaját, a főtt husi illata terjeng a levegőben. Gáborral elszaladunk csengőt venni, igen, sosem volt, mert a telep mindig nyitva állt a látogatók előtt, szabadon jöhetett bármikor bárki. Indulás előtt jön a hívás, öregecske kutyi fagyoskodta végig az éjjelt egy kapu előtt, de nyakörves, jól táplált, tuti chipes.

A kutya első körben nem akar megmentődni, jöttünkre elballag, nem rohan, de nem is szeretne közelebbi barátságot kötni. Pár perc könyörgés után végül hagyja magát megfogni, chipes, hurrá, telefonszám nincs, a megadott címtől 8 km-re találtuk, ez lehetetlen, öreg, belassult, biztos nem ment annyit. Kis nyomozás után a gazdi előkerül, addig Rudi a rendelőnk előterében durmol. Rudi gazdi már nem ott lakik, adatokat frissítjük, jönnek érte, kutya örül, puszihegyek, vigyázzanak rá, viszlát.

Jön Audrey, megbeszélt sétára, Jackson és Léna mennek egy hatalmas kört. Imádjuk Audrey-t, de nem engedhetjük be, megérti, türelmesen vár a kapuban, a kezét lefújjuk, de ő is készült fertőtlenítővel, nem érintkezünk, séta után póráz megy a mosásba.

Egész nap festünk, csiszolunk, barkácsolunk, a belső iroda felújításra szorult már erősen, lassan készen vagyunk. A faanyagot kint festjük a napon, jó időben. A csapat egy része kutyázik, a napi rutin nem állhat meg. A munkás csapat pólóban, vidáman serénykedik, kint eszünk, nem zsúfolódunk a kis étkezőben. Kézmosás 15-20 percente. Juno csatlakozik hozzánk, szépen ébredt a reggeli bőrbiopszia műtétje után, teljes magához térése után elheveredik a napon, egy vastag pléden, nézi a munkálatokat, aztán eszébe jut, hogy ma még egy falatot nem evett, és hangos nyüszögéssel követ mindenkit a mikróhoz, nyálcsorgatva nézi, ahogy eszünk, de még várnunk kell, nehogy félrenyeljen. Csend honol a telepen, minden kutya napozik, nyúlik jobbra-balra, nyugodtak, jóllakottak, ki vannak takarítva a kennelek, friss víz mindenki előtt. Béke van. Egy darabig…

Csengetnek. Idősebb úriember, kutyát látott kóborolni. Fotót kérünk, nem érdekli, azonnali megoldást követel, most azonnal induljunk. Lepereg róla a 200-as létszám, valakit hív telefonon, mérgesen kiabál: „Ezek kizártak engem, nem engednek be!” Barbi szól, menjek már, mert nem bír vele. Próbálok kompromisszumos megoldást javasolni, dühösen mered rám, „mindig ide adtam az adóm 1%-át!!! Keressék vissza, kérjenek le egy listát!” Nagy sóhaj, igyekszem megértő lenni. „Ez nem ezen múlik, higgye el…” „De igen!!! Na nem baj, majd utalok másnak!!!” És elviharzik. A kutyáról semmit nem tudunk meg, nem hagy nyugodni, elmegyünk arra, sehol senki. Közben 2 kölyöknek próbálunk ideiglenes befogadót találni, egy bokor alatt remegnek napok óta, jelentkezik valaki, megmelegszik a szívünk, vannak még nagyon jó emberek. Végül egy kicsi érkezik hozzá, a másiknak találtak gazdit. Csak reménykedni tudunk, hogy jó gazdit, erre már nincsen ráhatásunk.

Santot hetek óta látogatják, félnek a kijárási tilalomtól. Az örökbefogadást előrehozzuk pár nappal, hadd menjen. Santo ma már családban, nyugodtan alszik. Örökbefogadás az irodában, ők kint várnak, aláírás dobós tollal. Légy boldog, drága Santo.

Lassan elpakolunk, holnap folytatjuk a festést, de a napnak persze nincs vége, csak azt hisszük, mint mindig. Hazaérve a saját kutyáim szagmintát vesznek, játék, közös idő, séta, végre vége. Ja, nem. Hív egy pár utcával arrébb lakó ismerősöm, nem messze tőlünk egy kis erdő, vonyítást hallanak, keserves sírást. 3x járnak körbe, a hang elhallgat, semmit nem találnak. A mentős kolléga készenlétben, ha baj van, ugrik, de semmi… Közben hív Barbi, „tudom, utálni fogsz… találtam egy kutyát egy vízelvezető árokban… Nem sérült, de nagyon sovány, tele van kullanccsal, mi legyen?” Mi legyen… Létszámstop van, a kutya 1 napja minimum az árokban, csonttá aszalódva, várva a halált. Hozd. A mentőben alszik, boxban, otthon 2 kutya, nem tűrnek meg mást. Nincs hideg, nem lesz gond. Evett, ivott, már alszik. Egy boxban, a mentőben.

A béke szigete, látszólag. A csapatom nyugodt, motivált, nem lesz baj. Kitartunk.
(Novák Évi)