Túl vagyok 2 pohár roséfröccsön. Jönnek ilyenkor a gondolatok, az érzések, a kiírnivalók… Itt szuszog mellettem a 3 kutyám és az egoista macska, akit csak akkor lehet megsimogatni, ha ő akarja. Elnézem őket, ahogy boldogan-békésen szuszognak a kanapén/ágyon/szőnyegen.
Pörögnek a fejemben a gondolatok, események, bevillannak momentumok.
A kollegina, aki 10 mentett kutyája ellenére tegnap éjjel még a kórházban ült a 3 hetes icipici kölyök mellett, akit “ajándékba” kapott a nagyon felelős család, csak hát ugye nem eszik… Felrémlik az arca, ahogy délután azt mondja, “megígértem neki, hogy szép élete lesz…”.
Bevillannak telefonhívások, napi 30 minimum, amikor is a gazdika terhes lett, költözik, túl nagy lett a kutya, túl kicsi maradt, nem ugat/sokat ugat, kiszökik, nincs időnk, bepisil, márnemkell.
Bevillan a kollégáim rémült arca, mikor reggel felhoznak a telepről egy vérző kutyát, mert a zsúfoltság miatt verekedés volt.
Arcokat látok, ahogy infúzió felé hajolnak, fáradhatatlanul takarítanak, etetnek, simogatnak, gyógyítanak, posztolnak, gazdikereső hirdetéseket szerkesztenek, cipekednek, mosolyogni próbálnak, mert muszáj, de közben a lelkük romokban.
Bevillan, amikor olvasom a rengeteg mocskolódást a Facebookon, állatvédő szervezetek mennek egymásnak, fotelharcosok oktatnak valódi állatvédőket, akiknek nincs idejük megvédeni magukat, mert hát ott a rengeteg állat, akit el kell látni.
Bevillannak a felháborodott telefonok, az üvöltözések, hogy “minek vannak akkor maguk? Mire adtam az adómat? Megyek a sajtóhoz! Hívom a tv-t! Ezt megkeserülik! Maguk undorítóak! Kösz a nagy semmit!”
Bevillannak fotók megkínzott állatokról, akiknek azonnali segítség kell, de miből, hova, hogyan?
Látom magam előtt a sok-sok balesetes, megkínzott, rossz sorsú árvát, régen nálunk lévőket és frissen érkezőket, akik még képtelenek elhinni, hogy most már semmi rossz nem érheti őket.

Látom persze a tavaly felépült öreg kennelünket is, ahol kanapén, fotelekben pihennek a nyugdíjas kutyáink, napközben pedig frissen ültetett árnyas fák alatt ejtőznek, de hiába a maximális kényelem, ha közben nincs ember, GAZDI, akinek ők a minden.
Látom persze a hamarosan átadásra kerülő kölyökházunkat is, a hiperszuper, vadonatúj, infrafűtéses kutyaházainkkal, a fullra csempézett, tökéletesen fertőtleníthető helyekkel, de összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy miért is kell ennek megépülnie. És hogy heteken belül TELE lesz. Olyan kicsikkel, akiknek sosem kellett volna megszületniük, akiket elszakítanak az anyjuktól pár hetesen, anyákkal, akiknek az a bűnük, hogy kiszöktek és vemhesültek, és büntiből kölykökkel együtt hajítják ki őket egy forgalmas főút mellett. Persze arra a mamira is emlékszem, akit felakasztottak egy erdőben, és 6 sikoltozó kölyök próbált tejhez jutni a már élettelen testből.

Ha egyszer arra adod a fejed, hogy állatvédő leszel, többé nem lehetsz ugyanaz az ember. Feladhatod, hátat fordíthatsz, elmenekülhetsz, de sosem szabadulhatsz véglegesen.
Mert ez az egész fertő egy idő után a véreddé válik, olyan lesz, mint a drog.
Ezért drága állatvédő, állatmentő társam… Bárhol is légy ebben az országban, akár civil vagy, akár szervezet, vagy egyesület… Akár 10 vagy 600 állatot mentesz egy évben. Akármennyi is az adó 1%-od, amiből gazdálkodni tudsz (hidd el, nekünk sem tart ki következő szeptemberig, ugyanúgy kunyerálnunk kell)… Gondolj arra, hogy ha csak EGYETLEN állatnak is adsz új esélyt, reményt egy évben, akkor is százszor többet tettél, mint azok, akik ellen harcolunk.
Ne add fel. Mert nekik csak mi vagyunk.
(Novák Évi)