Én őszintén azt gondolom, hogy aki aktívan tevékenykedik az állatvédelem területén, az egy idő után “megkattan”.

Emberek, akik a “normális” életükben irodában, boltokban, gyárakban, iskolákban, cégeknél dolgoztak, olyan szinten kifordulnak önmagukból, hogy az ijesztő és feldolgozhatatlan.

Hiszem és vallom azt, hogy mindenki, aki elmerül az állatvédelem sötét bugyraiban, annak egy idő után kell valamiféle külső segítség, hogy ne bolonduljon meg.

Gyakran kérdezik, hogy “hogy bírjátok ezt?”

Elmondom, hogyan. Vagy nem.

Fogalmam sincs. Őszintén.

Csak találgatok, napról napra.

Talán a fásultság, az egy idő után bekapcsoló robot üzemmód, a “feladnám, de mi lesz velük” nyomasztó érzése, ami átlök a napi szarságon, ami tovább visz, ami láthatatlan motorként hajt.

Vannak emberek, akik belekóstolnak ebbe a világba, majd pár hónap múlva menekülnek.

Vannak, akik egész életükben itt maradnak, ebben a földi pokolban.

És szép lassan elveszítik a kontaktot a külvilággal, legalábbis azzal a részével, aki nem érti, nem érzi át azt, amit mi.

Barátokat vesztettem el. Sokat. Akiről azt hittem, barátok. Akikről azt gondoltam, értik amit csinálunk. De nem értik, vagy nem akarják érteni.

Mondhatnám, hogy nem történt semmi különös, de ez nem lenne igaz. De nincs elég erőm ahhoz, hogy leírjam az elmúlt pár nap mélységes csalódásait. Nem is számít, majd ezek a dolgok is “feldolgozódnak”, valahogyan.

Egy biztos, a hullámok összecsaptak a mi fejünk felett is. Az állandó pénzhiány, a hőség, a csontig hatoló hideg, a betegségek, a szinte már kinyöghetetlen kórházi számlák mellett ott van az emberi rosszindulat, a számonkérés, követelőzés, a “bármitteszelsemmisemjó” fullasztó érzése.

Az érzés, hogy nem vagy megbecsülve.

Mellette viszont ott vannak azok az emberek, akikből reményt merítesz.

És ez az, ami életben tart.

Millió embert tudnék felsorolni, akik miatt ez működhet. Nem fogok, mert valakit tuti kihagynék, ezt viszont nem akarom, de mégis, csak pár példa…

Ti, akik segítettek anyagilag, élelemmel, gyógyszerrel, tárgyi adományokkal, megosztásokkal.

Az önkénteseink, akikből sok nincs ugyan, de mégis mellettünk vannak.

A kutyakozmetikusok, fuvarban segítők, kutyamasszázst nyújtók, önkéntes tanárok, akik végig nyomnak 1-1 táboros hetet ingyen, kutyasulik, emberek, akik eljönnek előadást tartani a gyerekeknek, állatorvosok, sétáltatók, tanárok, akik elhozzák a diákjaikat, akik meghívnak minket előadást tartani, mindenki, bárki, aki bármilyen picike dologgal segít, fontos.

Mindenki.

Szóval ez egy keserédes poszt.

Mert legszívesebben feladnánk minden nap, minden órában, de mindig jön valaki, aki miatt tovább tudjuk folytatni.

Maradjatok velünk.

Olyan erőt adtok, ami felbecsülhetetlen.

És köszönöm. Köszönjük.

Nélkületek nem menne.

(Évi)