Húsz éve tök természetes volt, hogy Buksi/Fifi/Hektor csak az udvaron rohangál, esetleg hosszú láncon védi a portát, nem ismertem olyan embert, aki beengedte volna a kutyát a házba. Sétáltatni a kutyát, hát micsoda úri luxus ez? Nyilván itt a saját környezetemről beszélek, Szabolcs megye, kertvárosi rész.

Mi akkor engedtük be a kutyát, ha vihar volt vagy tűzijáték, és pont. Na meg ha anyáék nem figyeltek, de akkor is max. az előszobáig. Húsz éve a legtöbb örökbeadás úgy történt, hogy bejött valaki, megtetszett neki egy kutya, és vihette. Gondolom én, hisz akkor még közöm nem volt az állatvédelemhez.

Az idők változnak. Egy idő után már nem volt elég a Kispolski, többet akartam, jobbra vágytam. Lecseréltem. Az emberek többsége ilyen, változik, többet akar, nagyobbat, szebbet, mert úgy gondolja, egyre igényesebbé válik az idők során, legyen nagyobb ház, új csempe, új tv, szebb kert, drágább ruhák, miegymás. Ma már a szakmunkás végzettséget sokan lenézik (pedig hát…), és a diákok gyűjtik a diplomákat, nyelvvizsgákat. Anno nagy szám volt elmenni „Jugóba”, ma már a francia riviéra dívik, meg az egzotikus szigetek. Ha csak a Balatonig vagy a Tiszáig jutsz el, hát pfffff…

Megpróbálunk felzárkózni az irigyelt Nyugathoz, ahol kolbászból van a kerítés (ja, nem), tömegesen költöznek ki az emberek „Németbe/Osztrákba/Angliába”. Mert ott jobb. Mert több a pénz, jobb a közbiztonság, profibb az egészségügyi ellátás.

Millió dolog van, amiért irigyeljük őket, mégis, valahogy az egyik legalapvetőbb dologban hosszú évtizedekkel le vagyunk maradva, ez pedig a társállatokkal való együttélés.

Figyelj jól, EGYÜTT. És nem MELLETTE. Valahogy ez a dolog sokaknak nem fontos, nem lényeges. Séta közben elnézem a méregdrága házakat, parkosított kerttel, riasztóval, kamerarendszerrel felszerelve, és látom a pedigrés kutyákat egy nyamvadt kennelbe zárva, vagy kétségbeesve nyüszíteni a kerítések mögött, és pontosan tudom, hogy nem sétálnak velük, a kert díszei. Sok esetben a kertben magányosan árválkodik egy kutyaház, nincs felette semmi tető, nincs szélvédettség, csak úgy precízen letéve a kert végébe valami, ahova bemehet, ha akar. Kell a kutya, mert a kertes ház tartozéka. Van udvar, van gyerek, hát legyen kutya is. Úgy teljes, nem? Tudjátok, mint a Született feleségekben, ahol a Lila akác köz összes háziasszonya tűsarkúban porszívózik. Ez az elvárás.

Az elvárások, igények változnak az idők során. A miénk is. Az ember a rossz tapasztalatokból tanul, korábban örömmel és szívesen adtunk örökbe például idősebbeknek is, de miután tömegesen kötnek ki rács mögött újra megöregedett védenceink, merthogy meghalt a gazdi, már kicsit másképp látjuk. Ezt is.

Meg látjuk azt is, hogy a külföldre örökbeadott kutyáink hogyan élnek, és minél több boldog, ágyban fetrengős kutyáról kapunk képeket, videókat, annál erősebb a vágy és az igény, hogy minden kutyánknak hasonló sors jusson. Látjuk, hogy mennek velük kirándulni, sétálni, nyaralni, étterembe, látjuk, hogy a kutya odakint valóban TÁRSállat, és nem egy bioriasztó, nem a kert dísze vagy tartozéka. És igen, kiviszik a vakokat, időseket, betegeket is. És nagyon szeretik őket.

Megmondom őszintén, sokszor szándékosan feszegetem az emberek határait a német örökbeadások kapcsán. Szándékosan teszek ki utazós kutyákat az oldalra, és mutatom meg, hova kerültek. Mert azt akarom, hogy ez legyen a követendő példa. Mert pontosan tudom, hogy sokan még mindig kételkednek abban, hogy vajon jó-e ott nekik, miért kell őket több száz km-re utaztatni, miért nem lehet itthon örökbe adni?

Lehet. Jó helyekre, amiből egyre kevesebb van. Ilyenkor szívesen visszakérdeznék azoktól, akik a magyar gazdik mellett kardoskodnak, hogy amúgy az megvan, hogy magyarok tették ezt velük? Hogy ezek a borzalmak itt, Magyarországon történtek velük? Hogy imádott hazánkban ma is több százezer kutya él az utcán kóborként?

Amikor bármi miatt ódzkodok egy bizonyos örökbeadástól, akkor általában jön a támadás. Csalódottság, harag ömlik rám/ránk, és a korábban kedves emberek olyan arcukat mutatják meg, amit döbbenten figyelek. A kedves érdeklődés, az együttműködési szándék átfordul agresszióba, támadásba, és rendszerint jön a szokásos szöveg, „biztos németbe akarjátok inkább adni, ez kőkemény üzlet, többet kellett volna fizetnem, ugye??” Bizonyos emberek azt is megkérdőjelezik, hogy egyáltalán igaz-e bármi azokból a sztorikból, amiket megosztok veletek.

Hogy mi? Miről beszélgetünk? A kutyáink kb. 70%-a még mindig Magyarországon talál gazdira, mindegy, mennyit költöttünk az adott kutyára, az örökbefogadási díj mindenkinek egységesen 9800 Ft. Akkor is, ha adott kutyára elköltöttünk félmillió Ft-ot (Pl. Asuma, dupla mellső lábtörés, 3 műtét). Tovább megyek, vannak olyan fantasztikus MAGYAR gazdijelöltek, akiknek legszívesebben én magam fizetnék, csak hogy a kutya hozzájuk kerülhessen (nem emelek ki senkit, rengeteg van, csak a gazdis csoportunkat nézve).

Nem, nem akarom, hogy egy kistestű tacsiszerű keverék patkányozzon. Nem szeretném, ha egy kölyök, aki soha életében nem volt egyedül, most télen egy fészerben aludjon, mert az meleg. Nem akarom, hogy egy fiatal kutya egy idős embert bosszantson az aktivitásával, nem akarom, hogy a kutyáink egy kert végébe ledobott kutyaházban séta nélkül éljenek, mert hát ott a kert. Nem akarom, hogy azért kerüljön újra vissza egy kutya, mert a három pici gyerek mellett nincs rá idő, és ugrálni kezd a család szeme fényeire. Nem, nem akarom.

Azt akarom, igen, AKAROM, minden erőmmel, hogy a mentett kutyáinknak olyan élete legyen, ami kárpótolja őket mindenért, amit a múltban elszenvedtek.

Lehet ránk haragudni, a napi sz….r mellett, ami a nyakunkba ömlik, ez már igazán elviselhető, nemde? Megsúgom, nem. Mert a napi kudarcok, rossz érzések, amiket az állatok tragédiái okoznak, sokkal könnyebben feldolgozhatóak, mint szembesülni az emberek támadásaival, kritikáival. Mert az állatok sorsa javítható.

Az emberek ellenérzésével viszont nem tudok mit kezdeni. Aki bármi miatt nem tud tőlünk örökbe fogadni, annak az embernek soha többet nem tudod elmagyarázni, hogy ennek oka volt. Mert nem látja a fától az erdőt, nem éli bele magát a helyzetünkbe, a kutyákéba, nem érti, mi a gond, csak egyet lát, „ezek szemetek, nem adtak nekem örökbe, pedig sokkal jobb helyen lenne nálam, mint egy rohadt kennelben”. Igen ám, csak azt nem érti, hogy talán Buksi/Fifi/Hektor 3 hónappal tovább marad nálunk, de cserébe kap egy olyan életet, amit megálmodtunk neki.

Mint Panni, a tacsi kislány. 1 évig vártunk, mire valóban olyan helyre került, amit megérdemelt. 1 év alatt legalább 20 kérője akadt, ebből 18 patkányozni vitte volna. Nem adtuk. Kivártunk. Jól tettük, és ma sem tennénk másképp.

Ha rosszul vagy a gondolattól, hogy a kutyád a sáros lábával vagy a hulló szőrével felborítja az életed, nem minket keresel. Ha lusta vagy ahhoz, hogy néha megmutasd nekik a kinti világot, azaz sétálsz velük, nem minket keresel. Ha számodra teljesen természetes, hogy kennelben tartod őt, vagy csupán egy ugatógép kell, nem minket keresel. Ha barátot, társat, partnert akarsz, akkor minket keresel.

Tudjátok mit? Egy Kispolski SOHA nem lehet Audi vagy BMW. Soha. Te viszont lehetsz olyan gazdi, amit megálmodtunk nekik. Csakis rajtad áll. És mi kivárjuk nekik, mert minden kutyánk a legjobbat érdemli. Kizárólag a legjobbat.

(Novák Évi)