Elhangzott egy mondat ami egyszerűen nem megy ki azóta sem a fejemből. Idézem:

“Egy felnőtt kutya nem tudni mit élt át előtte, és vajon hogy viszonyulhat a gyerekekhez.”

Maximálisan megértem, hogy egy laikus emberben van félelem emiatt. Valahol igazuk is van, de nem minden esetben.

A kutyáink 70%-a felnőtt. Ilyen-olyan múlttal, különböző élethelyzetekből érkezve, vannak köztük exkóborok, utcán születettek, bántalmazottak, balesetesek, összetört testű és lelkű kutyák. Nem ők tehetnek róla. Mi tettük ezt velük, mi, emberek.

A múltkor kaptunk egy e-mailt egy gazdinktól, aki azt írta, a menhely olyan, mint egy turkáló. Kincseket lehet találni.

Sok ember megveszi a vadiúj ruhákat, amit aztán kihízik, vagy csak simán megun, és mehet a turiba.

A menhely igazából egy kutyaturi. Megunt, kinőtt, kidobott kutyák és macskák kincsestára.

A kutyáink velünk élnek. Nem mellettünk úgymond, hanem velünk.

Pontosan tudjuk, ki honnan jött, mit szeret és mit nem, mitől fél, minek örül, mitől pánikol, mi a napirendje, szereti-e a macskákat vagy sem, szereti-e a gyerekeket vagy fél tőlük.

Jackson például utálja a sapkás embereket. Biztos megvan rá az oka. Van, aki a lapáttól retteg, van, aki a gyerekektől. Van olyan, aki bizonyos kollégát megmorog (aki amúgy végtelenül állatbarát), de előfordulhat, hogy emlékezteti őt valakire, aki anno bántotta.

Van sok eset, amikor örökbefogadás után jönnek ki bizonyos problémák, például Ossian esete, aki kb. a fél házat lebontotta, mire a gazdi hazaért, olyan mértékű szeparációs szorongás tört rá. Sosem kötődött senkihez, most végre igen, és konkrétan bepánikolt, amikor a gazdi dolgozni ment, mert rettegett, hogy újra elhagyják. A gazdi kőkeményen dolgozik a problémán, nem adja fel, a javulás szemmel látható.

Sokat írtam már róla, de nálam is van egy bántalmazott kutya, Sankó. 1 év volt, mire hozzám bújt. 4 éve az egyik mindenem, most 11 éves. A mai napig összerezzen a váratlan zajokra, ha idegen jön hozzánk, elbújik, a futiban nem megy tőlem 1 méterrel messzebb, láthatóan bepánikol, nehogy ott hagyjam.

Örökbe fogadni egy rossz múltú felnőtt kutyát nagy vállalás. Igen, kijöhetnek belőlük olyan reakciók, tulajdonságok, amik előtte nem, de azért nem ez a jellemző. Nagyon ritka, sőt, nem is emlékszem ilyen esetre, amikor gazdi ellen fordult volna egy örökbeadott kutya.

Óriási türelem kell sok esetben, egy felnőtt kutyát be kell illeszteni a családba, vannak kutyák, akik villámgyorsan és hibátlanul alkalmazkodnak az új helyzethez, vannak, akiknek ez hosszabb idő.

De higgyétek el, ők nagyon igyekeznek. Akkor is, ha bosszúságot okoznak, ez nem szándékos náluk, csak keresik a helyüket az új világukban. Előfordulhat, hogy egy szobatisztának hitt kutya bepisil 2-3 napig. Minden új, minden idegen.

Nem direkt csinálja.

3 hét elteltével zokogva néztem az én kis öreg papikám szemébe, és kérdezgettem magamtól: “foglak én valaha szeretni úgy igazán? Mi a baj? Miért menekülsz tőlem? Hát nem érzed, hogy neked itt jó lesz?” Nem érezte. Én sem. Nem adtuk fel.

Mára ő lett az egyik legféltettebb kincsem, életem egyik nagy szerelme, az egyik mindenem, a csodám. Az egyik szőrös gyermekem, akit soha, semmi pénzért nem adnék senkinek.

Adjatok esélyt a felnőtteknek is. Ismerjük őket, nagyjából tudjuk, hogyan és hol érezné jól magát. Bízzatok bennünk és bennük. Olyanok ők, mint egy idősödő fa, évgyűrűkkel, emlékekkel.

Meg fogják hálálni. Csak legyetek türelemmel.

(Novák Évi)