Sétáltunk ma délután. IS. Szinte minden nap sétálunk.
A menhelyes élet után otthon 3 kutya vár. 9-10 órát, mikor mennyit. Várnak, pihennek, felébrednek, szaglásznak kicsit, aztán megint várnak. Egész nap. Kinti-bentiek, nappal kint vannak, teljesen fedett terasz, hőszigetelt kutyaházak, száraz, puha, meleg plédek, kanapé, fotel a teraszon. Este, éjjel bent, velünk.
Kertes övezet, van fű, meg bokor, meg fák. Kertes ház, van elég inger, nem? Tudnak futkosni, meg hát vannak szagok ugye. Minek a séta? Kertes házas kutyáknak?

Amikor hazaérek, az első dolguk, hogy tüzetes szagmintát vesznek rólam, úgy cirka 10-15 percig. Mint 3 porszívó. Mohón “olvassák” a híreket, néznek rám kérdőn, anya kint volt ma, a nagyvilágban. Néznek rám, majd a kapura, sürgetően ugrálnak a pórázakra, toporognak.
Nincs mese, menni kell. Hidegben, melegben, ködben. Menni kell, mert én ezt így vállaltam. Azt vállaltam, hogy családtagok lesznek, és mindent megadok nekik, ami kell, amitől boldogok, ami örömet okoz nekik. És ebben óriási fontossága van a sétának.
Repülnek ilyenkor, az első 1-2 km-en, futunk, baktatunk, lassítunk, gyorsítunk, ha van kedvünk, elmegyünk a futiba, ha nincs kedvünk, akkor a környéken mászkálunk, vagy beülünk a kocsiba, és elmegyünk távolabb, ismeretlen, vagy rég látott/szagolt területekre.
És közben a szívem megszakad. Látom a kutyákat a kerítések mögött, ahogy kétségbeesetten csaholnak, némelyiknek a gazdiját is ismerem. TUDOM, hogy nem sétálnak, hisz minden sétáltatott kutyát ismerünk már a környéken.
Látom a szomorú tekinteteket, a mohó pillantásokat, a hatalmasra tágult orrlyukakat, a kinyúló mancsokat, lepörög előttem a 10-15 év, amit ezek a kutyák egy 100-200-300 nm-es kertben élnek le, és soha nem mozdulnak ki. Az állatorvos házhoz megy oltásra, mert a kutya nem ismeri a nyakörvet, a pórázt. Bepánikol, ha ráadják. Nem ismeri az autót, úgy kell beerőszakolni, ha mégis vinni kell orvoshoz. Ha van lehetősége, szökik, kiássa magát, átugrik a kerítésen, kerítést bont, a gazdi meg átkozódik, “k….va kutya, nem szégyelli magát?! Hálátlan dög, mit akar kint, hova megy, hisz itt mindent megkap! Kap enni, inni, van ólja, meg is simogatjuk minden nap, és így hálálja meg?!” Úgy bezárnám ezeket az embereket röpke 15 évre egy 100 nm-es kertbe. De komolyan. Újság, telefon, Facebook nélkül. Inger nélkül. Vajon hány nap alatt őrülnének bele?
Ha egy ember súlyos bűnt követ el, börtönbe zárják. Vajon miért ez a legnagyobb büntetés? A szabadságtól való megfosztás?
Ti, akik nem sétáltok SOHA a kutyáitokkal, ártatlan élőlényeket ítéltek tudtotokon kívül életfogytiglani börtönbüntetésre. És közben azt hiszitek, szeretitek a kutyáitokat. Szomorú hírem van. Nem érdemlitek meg őket, mert a legnagyobb büntetéssel sújtjátok őket, az örök rabsággal.
Igen, tudjuk, jobb nekik mint az utcán, vagy a menhelyen. Attól tényleg jobb. De attól még rabok, ti pedig a börtönőrök.

Menj el egy kutyás boltba. Vegyél egy nyakörvet, és egy pórázt, és vegyél erőt magadon. Tudom, jobb egy fárasztó munkanap után hazaérve lerogyni a kanapéra egy tányér pörkölttel, meg koviubival, nézve a Barátok közt 8956-ik részét üres tekintettel, miközben a kutyád bámul befelé az ablakon egyedül, magányosan. De hidd el, nincs annál nagyobb boldogság, amikor a kutyád egy hatalmas séta után fülig érő szájjal vigyorog, majd betúrja a vacsoráját, és kómába esve horkol reggelig, és álmában nyulakat kerget, meg vakondtúrásokba ássa magát.
Ugye a te kutyád nem a kerti kapu kilincsével álmodik? Ahol te minden nap kilépsz a szabadságba….?
(Novák Évi)