Ma meghalt az utolsó Töltött Káposzta gyerek is.
Heten voltak. Olyan helyen, ahol sosem volt még kutya nálunk. Olyan helyen, ahol elvileg biztonságban lettek volna. De a parvo megállíthatatlan.
Egy vírus, ami nem kegyelmez. Egy vírus, ami fekete betűkkel van szedve minden állatvédő szótárában.
Mi mindent megértünk, tényleg. Értjük a kétségbeesett segítségkéréseket, amikor valaki kidobott kicsiket talál. Bár nem korrekt, és nagyon rosszul esik, valahol a szívünk mélyén még a felháborodottan üvöltöző telefonálókat is értjük, akik magukból kikelve pocskondiáznak, amikor azt mondjuk, nem tudunk segíteni. Akik azt kiabálják: “bezzeg a pénzünk az kell, mi?!”
Mondjátok meg, mit kellene tennünk? Mi a helyes?
Mondjunk nemet, és az utcán fognak meghalni? Mondjunk igent, és nálunk betegszenek meg, majd halnak meg kínok közt?
A hozzánk bekerülő oltatlan kölykök jó része meghal. Egy részük túléli, de a többség nem. Ezen nincs mit szépíteni. Mindent megteszünk értük, de egy ponton túl mi ehhez nagyon kevesek vagyunk.
Tudjátok, milyen érzés egy haldokló kicsit tartani a kezeink közt? Tudjátok, milyen érzés, amikor TUDJUK JÓL, hogy vége van, de az utolsó szívdobbanásig próbáljuk a lehetetlent?
Tudjátok, mit tehettek ti?
Elhelyezhetitek minimum 1 hónapra őket. Mi vállaljuk, hogy beoltjuk őket, hogy legalább egy minimális esélyük legyen. Hogy ne így haljanak meg. Hanem idős korukban, gazdi mellett, nyugodt körülmények közt, szeretettel övezve. Majd, egyszer. 14-15 évesen. Hosszú, boldog élet után.
Nem pár hetesen, kiszolgáltatottan, rácsok mögött.
R.I.P. gyönyörű, okos, édes kis töltött káposztáink…
Nem ezt érdemeltétek. És nem így. 🙁 🙁 🙁