Olyan 25 éves lehettem, mikor először (és utoljára) volt törpenyulam.
Az exem nagy halmániás volt, akkoriban volt édesvízi és tengeri akváriumunk is.
Az állatkereskedés eladója, ahonnan a halkaját vettük, egy szép napon felhívott (törzsvásárlók voltunk, jó volt a kapcsolat).

Mondta, hogy van bent náluk egy “selejt” törpenyuszi. Tudta, hogy régi vágyam egy nyúl, mondta, hogy pár óra múlva elviszik kígyóeledelnek, mert hiányzik az egyik füle. Így született. “Selejt”. Ha kell, menjünk érte. Kellett.

Nutella lett a neve. Nuti, Ella, Elli, mikor mi volt a beceneve. Pihepuha, zsemleszínű, édes kis gyönyörűség volt.
Nagyon szerettem.
Akkor is szerettem, amikor kiderült (nagyon gyorsan), hogy nyúllal együtt élni közel sem olyan cuki dolog, mint amilyen a külsejük.

Megvettem mindent, amire szüksége volt. Hatalmas ketrece volt, mindig friss kaja, zöldségek, víz, illatos forgács, vitaminok.
Rengeteget volt kiengedve, igazi családtag volt.

Nuti nem volt “szobatiszta”. Azaz bármerre ment, potyogtatta a kis bogyóit (szörnyen büdös volt és krémes állagú, nem volt könnyű összeszedni).
MINDENT megrágott, ami az útjába került. Távirányítókat, a fenyőágyam lábait és alját, függönyt, tapétát.
Élete 90%-ban ugyanis szabadon volt a szobámban.
Amikor bezártam (főleg éjjel), két mellső lábával belekapaszkodott a rácsba, és rázta, mint egy félőrült.

Lehetetlen volt nyugodtan aludni mellette. Mikor kiköltöztettük a nappaliba, már nem csak én nem aludtam, hanem az egész család éberen bámulta a plafont. Ha kiengedtem, megnyugodott, reggel viszont mérhettük fel a károkat.

Ha megfogtam, és megérezte, hogy be akarom zárni, vergődött, és miután utánaolvastam, hogy képes ilyen helyzetben eltörni a saját gerincét (zsákmányállat) , így egy idő után hagytam, hadd csináljon, amit akar.

Nuti nagyon szerette a friss levegőt, a füvet, a kertet. 2 kutyám volt akkoriban. Egy staff és egy egy tacsi. Anyáéknál laktam még, tökéletesen szeparálható volt a kert egy kis részen.

Nuti 1 éves lehetett, maximum másfél, mikor egy gyönyörű, meleg tavaszi napon kiköltöztünk a kertbe. Én olvastam, ő boldogan ugrándozott. A kutyák teljesen külön voltak.
Egyetlen percre mentem be a házba.
Egyetlen vakkantást hallottam.
Majd anyukám kétségbeesett kiabálását, kirohantam.
Nuti élettelenül feküdt a fűben, nem lélegzett.
A kutyák a közelében sem voltak.
Meghalt, az állatorvos szerint szívrohamot kapott.
Valószínűleg annyira megijedt az ugatástól, hogy megállt a szíve.

Órákig zokogtam, a halott nyuszimmal a karjaimban.
Nem voltam már gyerek. De nem voltam alkalmas nyúltartásra. Gyerekként végképp nem lettem volna alkalmas.
Nyulat tartani nem egyszerű dolog. Igen, nagyon cuki, nagyon puha, nagyon, nagyon, nagyon…
De nem való mindenkinek. Gyereknek főleg nem.

Ne vásárolj élő nyuszit húsvétra. Kérlek, ne.
Érző lény. Szakértelem kell hozzá, türelem, tudás.
Vegyél a gyerkőcnek inkább egy csokinyuszit.
Azzal mented meg az életét, ha megérted, hogy ő egy különleges igényű állat. Nem gyereknek való.

Ui.: A gyerekkori lányszobás ágyam még mindig megvan anyáéknál. Néha végigsimítok a megrágott fán. Nem felejtem el soha őt. De nem voltam jó gazdi. Ne vegyél nyulat húsvétra.

(Novák Évi)