Két kutya, két eset, két település, két sztori. Két gazdi, akik nem gonoszak, egyáltalán nem. Csak valami félrecsúszott, de nagyon. Rossz döntések sorozata, és mi játszhatnánk Istent, de vajon van hozzá jogunk?
Tényleg minden esetben az a megoldás, hogy a saját egónkat előtérbe helyezve, figyelmen kívül hagyva a kutya érzéseit, azt mondjuk, kedves gazdi, elmész te a ….?

Hisszük, és tudjuk, hogy nem minden ember eredendően rossz. Van, mikor csak úgy megtörténnek a dolgok, és áldozatokká válnak négylábúak. Persze sok esetben teljesen másképp járunk el, de első körben MINDEN körülményt meg kell vizsgálnunk a helyes döntéshez. És ez egy nagyon nehéz feladat.

Mázli miatt pár napja jött a segélykérés. Magatehetetlenül feküdt a pocsolyában egy főút mentén, a chipolvasó bejelzett. A gazdi azonnal a helyszínre sietett, kihívta a település állatorvosát (a kollegina megvárta), aki közölte, hogy sajnos ő ezzel nem tud mit kezdeni, a kutyát kórházba kell szállítani, röntgen kell, ultrahang az esetleges belső vérzések miatt.
Mi ezt előre láttuk, de ott, abban a helyzetben pár percig tehetetlenek voltunk, hiszen a kutya gazdás. Oltásai rendben, chipje regisztrált.

Felajánlottuk a gazdának, hogy elvisszük kórházba a kutyát, de a költségeket neki kellene állnia. Bevallotta, hogy neki erre nem lesz pénze. Szombat este, ügyeleti díj, este negyed 8. A helyszínen lemondott a kutyáról, kérés nélkül, csak mentsük meg. Gyors telefon a kórházba, 8-kor zárnak. Turcsányi Boti doki nagyon rendes volt, mondta, hogy megvár, menjünk. Örültünk, hogy pont egy ortopéd zseni van ügyeletben.

Kiderült, hogy törés nincs ugyan, de akkora ütés érte a hátsó részt, hogy idegi trauma lépett fel, semmit nem tehetünk, csak várnunk kell jó pár napot, gyógyszerezni kell, kezelni. Belső vérzés nem volt, a húgyhólyag sem repedt meg.

A gazdi még aznap este hívott, majd másnap, majd harmadnap. Remegő hangon. Csak tudni szerette volna, hogy van a kutya… Mázli 8 éve él velük. Soha nem ment messzire, csak csapott egy kört a hátsó kertben, majd ment vissza. Igen, meg is kötötték néha, amikor ki-be álltak autóval. De 8 éve az életük része. Jó húsban van, egészséges, kedves, jól szocializált kutya. Ivaros. Volt. Ivartalanítottuk, így a kutya teljes költsége 50000 Ft körül alakult. A gazdi fizetésének több, mint a fele.
Úgy döntöttünk, felépülése után visszaadjuk a kutyát. Ha kell, segítünk a porta biztonságossá tételében.
De Mázlit 8 év után egyszerűen nincs jogunk kiszakítani a megszokott életéből. Nem múlhat egy kutya boldogsága 50000 Ft-on, márpedig ez a kutya nálunk nagyon szomorú. A gazdinak viszont nagyon örült.

Enya 1 hete került hozzánk. Egy hajnali üzenet, egy fotó egy staff jellegű szukáról, tele kullanccsal, és ráadásul vemhesnek tűnt. Nagyon rossz állapotban volt. Azonnal kórházba vittük, csuklott össze. Látszott, hogy nagyon kimerült, és idős, 8 év körülinek tippeltük, minimum. Chipet nem találtunk benne. A lépe hatalmas volt, a húgyhólyag is, azonnal infúziót kapott és kullancs elleni kezelést.

Egy hétig lebegett a semmi és a valami közt a karanténban, majd egyre jobban lett. Nem lett tökéletes, rengeteget aludt. 1 hét elteltével úgy döntöttünk, készen áll arra, hogy kicsit kényelmesebb kennelbe költözzön a telepen, kapjon chipet, oltást, de előtte az állatorvosi asszisztens kollegina, Barbi, rutinszerűen ellenőrizte még egyszer a chipet, mielőtt adott neki egyet.

Egyetlen mozdulat volt csak.
Ennyin múlt.
A leolvasó bejelzett.
Ledöbbentünk, a másik olvasó nem mutatott semmit.
A kutya neve Maya, 12 éves. A cím megvolt, telefonszám nem, de a Facebook a barátunk, rövid nyomozás után megtaláltuk a gazdit. Lett egy telefonszámunk, elhadartuk a dolgot, a fiatal lány zokogásban tört ki. Elmesélte, hogy elvált, a kutyák a volt férjénél maradtak, mert ő panelbe, albérletbe kényszerült, ahová nem vihette őket. Felhívta az exet, aki azt mondta, a kutya 1 napja tűnt el. Akkor volt nálunk 6 napja…

A lány 20 percen belül ott volt, minden költséget kifizet, ahogy lesz számla, nem is tértünk ki rá, magától hozta fel a dolgot. Hozzánk jövetben felhívta az édesanyját, és megbeszélte vele, hogy a kutyát hozzá viszi.
Amikor Mayát meglátta, ismét szívet tépő zokogásban tört ki, ölelte, puszilta a kutyát, aki bár nagyon gyenge (hisz nagyon idős), azonnal megismerte, és bújt hozzá.

Itt tarthattuk volna, igen. Egy szűk kennelben, még 1-2 évig max, több már sajnos nemigen van benne. Meghalhatott volna a rácsok mögött, egy menhelyen, egyedül, magányosan. Lett volna értelme? Semmi.

Nem mindig hozunk jó döntéseket. Nem mindig a helyes utat járjuk. De fontos, hogy ember maradj. Mindig, minden körülmények közt.