Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bull típusú kutya, aki évekig élt egy menhelyen. Hosszú idő után megtörtént a csoda, besétált a telepre egy fiatal pár, és örökbe fogadták. ÖRÖKBE. Azaz, míg a halál el nem választ. A kutya nem kifejezetten kedvelte a többi kutya társaságát, emberek felé azonban soha nem volt egyetlen rossz mozdulata sem. A fiatal pár boldog volt. Nagyon. A kutya is az volt. Mérhetetlen szeretettel, kitartással, akarattal, munkával elérték azt, hogy a kutya kompatibilis lett a fajtársaival. Ágyban alszik, már 8 éves, nyugodt, kedves, nincs vele semmi baj. A fiatal pár egy szép napon úgy döntött, hogy örökbe szeretnének fogadni egy gyermeket.

Bele is vágtak a folyamatba, és viszonylag gyorsan szembesültek azzal, hogy a lakásban tartott, bull típusú, mentett ebzet bizony egy nemkívánatos elem a procedúrában. A részletekbe nem mennék bele, a sztori még nem zárult le végérvényesen, de gyakorlatilag ott tart az ügy, hogy ha gyereket akarnak, tegyék ki a kutyát egy kennelbe a kertbe, vagy adják vissza a menhelynek (bizony-bizony, ez így hangzott el), és ha ellenkeznek, vagy tovább folytatják ezt a kukacoskodást (a lány megkérdezte, melyik jogszabály tiltja meg a gyermekek mellett élő bent tartott kutya jelenlétét), akkor a leendő kapcsolat bizony nem lesz gördülékeny.

A fiatal pár TERMÉSZETESEN hallani sem akar a vázolt verziókról. A kutyát ÖRÖKBE fogadták, és pont. Évekkel ezelőtt felelősséget vállaltak érte, megígérték neki, hogy ásó/kapa/nagyharang, meg jóban-rosszban, és míg a halál el nem választ. És ők ezt nagyon komolyan gondolták. Most is így gondolják.

Nem vagyok túlságosan otthon a témában, de Google a barátom, így pár kattintás után azzal szembesültem, hogy ma Magyarországon több, mint 20000 gyermek él állami gondozásban. Több, mint 20000. Szülők nélkül, valódi család nélkül. Tényleg nem vagyok otthon a témában teljesen, de voltam már pár gyermekotthonban, segítő napok keretein belül, beszélgettem intézményvezetőkkel, szembesültem feloldhatatlan problémákkal, amit a rendszer okoz.

Például, hogy nagyon sok állami gondozott gyermek nagykorúvá válása és a nagyvilágba való kikerülése után bizony rossz útra tévelyedik. Jelentős részük nagyon gyorsan anyává válik, és közülük rengetegen kötnek ki anyaotthonokban. Jelentős részük hibás döntéseket hoz, és elég hamar rácsok mögött találja magát. Nincs, aki fogja a kezüket. Nincs háttérország, nincs biztonságtudat. Sodródnak. Persze vannak üdítő kivételek, de nem ez a jellemző. Hangsúlyozom, ezen információim nem releváns adatok, csupán az általam megismert intézmények vezetőivel történt beszélgetések alapján kommunikált dolgok.

Ha a saját logikámból indulok ki, akkor elég tiszta helyzetet látok. Adott egy fiatal pár, akik nagyon szeretnének egy gyermeket kiemelni ebből a világból. Minden feltétel adott, értelmiségi emberek, jó anyagi háttérrel, rengeteg szeretettel, felelőségtudattal. A mentett kutyához történő ragaszkodásuk az én logikám szerint inkább előny, mint hátrány. Hisz ők egyszer már felelősséget vállaltak egy eldobott életért, akiről nem hajlandóak lemondani. Nem hajlandóak rosszabb körülmények közé taszítani ezt az élőlényt a saját vágyaik miatt. Van egy kialakított életük, amelynek része egy kutya is, akivel rengeteget dolgoztak, fejlesztették, szerették, szeretik mindhalálig. Tisztában vannak azzal, mit vállaltak, és bármilyen nehézség is adódott az évek alatt, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejükben, hogy lemondjanak róla. Vélhetően ugyanezt a habitust képviselnék egy örökbe fogadott gyermek esetében is.

És hogy mit lát ebből egy ügyintéző, aki gyermekek sorsáról dönthet? Van egy kutya, aki az ő megítélése szerint nem tesz jót a gyermek fejlődésének, sőt, mi több, veszélyt jelent rá. Hisz kutya. Vannak fogai. Haraphat. Bull típus. Harcikutyaaaaaaa!!! Ergo, vagy eltakarítják, vagy felejtsék el a gyermek örökbefogadását. És így ennyi.

És akkor most ugorjunk egy nagy fejest a büdös nagy szabolcsi valóságba. Ahogy ezt a posztot írom, az agyam iszonyú sebességgel dobálja elém a képeket, amiket évek alatt láttam az állatvédelem világában.

Eszembe jut a kislány, aki a fagyos februári napon mezítláb kóválygott a romos ház udvarán, a jéghártyás pocsolyák tetején, az édesanyja pedig bedrogozva, delíriumos állapotban motyogott a büdös, sötét szoba koszos heverőjén, mellette egy idegbeteg pincsi szoptatta 5 újszülött kölykét, az udvaron a jeges szélben további 3 nagytestű kutya láncra verve, ház nélkül fagyoskodott.

Eszembe jut sok-sok putrisor, ahol a férges, hatalmas hasú kölyökkutyák a gyerekek száját nyalogatták. Emlékszem otthonokra, ahol szintén kisgyerekek hergelték a láncra vert bull típusú kutyákat, és soha nem felejtem el a fotót, ahol egy kamionkerékhez kikötözött kölyökkutya összegörnyedve, kifolyt szemmel, rettegve várta a halált, mert a gyerekek azt játszották, hogy ki tudja éles kövekkel úgy eltalálni a kutya fejét, hogy kiveri a szemét.

Bevillannak képek girhes, taknyos, csipás kismacskákról, akiket koszos kezű gyerekek hajigálnak, és utána a szájukhoz, szemükhöz nyúlkálnak.

Egészen friss élmény a kétszeres gyilkos esete, akinek az udvarán ezekben a percekben is szenved egy láncra vert, bántalmazott kutya, persze vannak gyermekei is. Ez így rendben van, ugye? (A kutya kimenekítésén gondolkozunk, tiszta erőből).

Vagy vegyük Cosmo esetét, ahol a pár hetes kölyök egy kerti budihoz láncolva, a drót által átvágott nyakkal várta a halált, a családnál karon ülő gyermek volt, a kutya elhozatala után egy el nem nyomott cigicsikk miatt leégett a házuk, és a piás nagyinak kb. az utolsó percben jutott eszébe a tűzoltók ordításának hatására, hogy jaaaa, a gyerek bizony bent van a lángoló házban).

Bizonyos rétegeknél a kisgyerek és a bull típusú kutya közös látványa egy teljesen megszokott kép, és teljesen normális a hatóságok szerint is. Bizonyos rétegek végeláthatatlanul szülnek, 6-8 gyerek él borzalmas körülmények közt, éheznek, fáznak, balhéznak, úgy nőnek fel, mint a dudva, az agresszió már egész kicsi korban felszínre tör náluk, hisz ezt a mintát látják, ezt másolják. De ez rendben van. Sőt, üdvözölendő dolog, hogy Magyarország lakosságának utánpótlásáról gondoskodnak. Ezzel nincsen semmi gond, ez így jól van. Sőt. Ezek a családok INGYEN kapnak egy halom dolgot, amiért más amúgy kőkeményen megdolgozik.

Nekem nincs gyerekem. Nem is lesz, az okok teljesen lényegtelenek. Magánügy. De a férjem gyakran mondja, „szívem, minek nekünk saját gyerek, hisz van már nekünk vagy 10, akit mi tartunk el”. És baromira igaza van. Ellenben megértem azokat, akik szeretnének, bármilyen okból is. Csak tudjátok, a „hogyan, milyen áron” kérdéskör nem mindegy.

És akkor ma Magyarországon megtörténhet az, hogy állami gondozásban tartanak egy gyermeket, aki élhetne egy szerető családban, csak mert a szülőjelöltek nem hajlandóak eldobni maguktól egy kutyát, akiért felelősséget vállaltak. Egy életre. Ebben az országban a felelősségvállalás egy büntetendő dolog bizonyos hivatali személyek szemében.

Ebben az országban megtörténhet az, hogy egy tollvonással megfosztanak egy állami gondozott gyermeket egy új, jobb élet lehetőségétől, csak mert a család kőkeményen kitart az elvei mellett, és pontosan érti, mi az, hogy felelősség.

Az, hogy ma Magyarországon gyermekek ezrei, tízezrei élnek és nőnek fel méltatlan, sőt, mi több, katasztrofális körülmények közt, az nem lényeg.

Nem tudom, mi lenne a megoldás. Nem tudom, fel tud-e ez az ország valaha nőni a nyugati kultúrához. Nem tudom, mi a fenét keresek még mindig itt. De, talán tudom. A gyökereim. Amiket minden ilyen esetben mintha bozótvágó késsel ritkítanának. A legerősebb gyökér a menhely és a családom. Amik nem átültethetőek.

De ha egyszer egyik sem lesz már… Nem marad több kérdés.

Magyarország, én így szeretlek.

(Évi)