Direkt nem tesszük ki a szóban forgó kutya fotóját, de elmeséljük a történetet.

Adott egy telep, valahol Nyíregyházán. Ezen a telepen éldegél sok sok ember , és még annál is több kutya. Nincs rossz sorsuk ám, a láncuk megvan vagy 2 méter, hébe-hóba enni is kapnak. Van, aki még az utcára is kimehet, hogy napjait a sok színes érdekes autó és kamion közt töltse el a közeli 4 sávos úton. Itt éldegélt ő, a fekete, 8 hónapos staff kislány. Nem nagyon értette, miért veri meg a másik 3 erős kutya nap, mint nap, és ezen a szeretett gazdik miért szórakoznak olyan jól. Egy nap a szokásosnál is gyengébb volt, így pechjére olyan komoly harapás érte az egyik mellső lábát, hogy a fájdalma leírhatatlan volt. A gazdi azonnal a segítségére sietett, hisz ő jó ember, és 2 vastag, hatalmas sín közé szorította a szilánkosra törött kis lábat, majd jó szorosan rögzítette, vastag bálamadzaggal, biztosan a tv-ben látta, hogyan kell ezt szakszerűen csinálni. A kutya tappancsa másnapra jéghideg lett, és körülbelül háromszorosára dagadt. Az egyik állatvédő hölgy, aki rendszeresen jár etetni a telep kutyáit, elkönyörögte a gazdáktól a kutyát, és elhozta hozzánk, persze a lelkére kötötték, hogy vigye vissza ha jól lesz. A kislány hosszú heteket töltött a karanténban, műtéten esett át, napokig kétséges volt, hogy megmarad-e a lába. Megmaradt. Hamar kiderült, hogy a napi verések olyan nyomot hagytak a lelkében, ami miatt 8(!!!) hónapos létére minden kutyát támadott, aki a közelébe került. Kőkemény munkával, tréningezéssel elértük, hogy elkezdte elfogadni fajtársait, majd társaságba tettük, lemehetett a többiek közé a kennelbe. Chip, papírok,kiskönyv híján úgy döntöttük, vállaljuk a rizikót, és nem engedjük vissza az “otthonába”. Nem mintha verte volna bárki a kapunkat érte… soha többé nem bukkant fel a volt tulajdonos. Aztán egyszercsak, ahogy a mesében, besétált egy fiatal pár, Fruzsi és Attila. Kutyát szerettek volna. Ők a kennel előtt, a kutya a kennelben állt, és találkozott a tekintetük. Első látásra szerelem volt. Onnantól rendszeresen látogatták, majd megszületett a döntés, hogy szeretnék örökbe fogadni, lakásba. A kutyira még várt egy műtét, ők pedig úgy döntöttek, ennek a költségeit már ők szeretnék viselni. A műtét jól sikerült, a kutty szépen felépült. A hányatott sorsa miatt viszont nagyon komolyan elkezdett ragaszkodni a párhoz, és szeparációs szorongás alakult ki nála, ami azzal járt, hogy amint magára hagyták, megállás nélkül ugatott, a tanítása most is folyamatban van, rendkívül türelmesen állnak hozzá. A ház lakói már kevésbé, és a közös képviselő egy hetet adott nekik, hogy eltüntessék a kutyát, máskülönben feljelentést tesz… Amikor Attila hívott minket, és belekezdett a sztoriba, görcsbe rándult gyomorral vártuk, hogy mindjárt kimondja: “…és emiatt bocsi, de visszaviszem a kutyát…” Nem ezt mondta. Azt mondta, bár nemrég vették ezt a gyönyörű, kényelmes otthont, de most úgy döntöttek, eladják , és inkább elköltöznek. A kutya miatt. Mert ők már soha senkinek nem adják őt oda. Mert az életük része lett, mert családtag, és mert szeretik. Nagyon. Könnybe lábadt szemmel hallgattuk, és arra gondoltunk, hogy van remény. Van remény arra, hogy sok ilyen ember létezik még a világon, pedig semmi különöset nem tettek, csak FELELŐSSÉGET vállaltak. Egy életre, ami nagy szó, és aminek rengeteg ember nem tudja a jelentését. Ők tudják. Ők tudják azt, hogy egy kutyát nem passzolunk le, ha öreg lesz, ha megbetegszik, ha költözünk, ha megunjuk, ha túl nagyra nő, ha bepisil kölyökként, ha nem szeret sétálni, vagy ellopja az asztalon hagyott csirkecombot. Köszönjük nektek Fruzsi és Attila. Nagyszerű emberek vagytok, és mi minden kutyánknak egy Fruzsit és Attilát kívánunk. Mert megérdemlik. ❤️