Engedjétek meg, hogy egy személyes bejegyzést tegyek, és ehhez kapcsolódóan egy kis kihívásra buzdítsalak benneteket. ? Pár nappal ezelőtt volt 2 éve, hogy Sankó, menhelyes nevén Silver a családunk része lett. Olyan 4 évesre tippelték akkor, kicsit később kiderült, hogy valójában 7 körül van ( ez egy másik történet). Az első gondolatom az volt, hogy 3 évvel kevesebb fog jutni nekünk, mint amire először gondoltam, de hamar átment rajtam ez a rossz érzés. Bántalmazott kutyi volt, és rettegett tőlünk. Minden embertől. Napokig a fal mellett feküdt, kizárólag akkor volt hajlandó enni, ha jó messzire távolodtunk tőle. Növekvő kétségbeeséssel figyeltem őt, minden váratlan mozdulattól megrettent, sétálni szeretett, de a pórázt csak hosszú könyörgés és trükkök segítségével lehetett rátenni. Sztoikus nyugalommal, lemondóan figyelte az eseményeket maga körül, nem nyitott, nem jött közel, valószínűleg beletörődött, hogy itt is el kell töltenie egy kis időt, aztán megint el kell mennie valahová. Tél lett, aztán tavasz, de Sankó nagyon minimálisan haladt a bizalom útján. Nem emlékszem már, hogyan és mikor történt a változás, de arra igen, hogy mérhetetlen szeretetünk nem csökkent iránta, csak egyre nőtt. Szép lassan alakult a dolog, de csigalassúsággal. És hogy hol tartunk most? Sankó nyáron 9 éves lett. Reggelente hatalmasakat ugrik, amikor meglát minket, délután ő az első, aki a kapuban táncolva, halk nyüszköléssel sürget, hogy lépjünk már be, hogy üdvözölhessen. A kaja adagolásnál örömtáncot jár, szinte le sem ér a tál a földre, már nyomja befelé a kis reggelijét vagy vacsoráját, már nem zavarja, hogy a közelében vagyunk. Imád a kanapén heverni, vagy ellazulva napozni, már nem bújik rettegve a hátam mögé, ha egy idegen meg akarja simogatni, sőt, néha magától odamegy másokhoz a futtatóban, persze a szeme folyton rajtam, nehogy ott hagyjam valahol. Körülbelül egy év telt el addig, hogy egy nagyon hideg éjszaka után, amikor bent aludtak mindannyian, ébredés után odabújt hozzám. Sírva fakadtam a boldogságtól. Esténként korán lefekszik, papósan, és végig durmolja az éjszakát. Szemében ott van a világ bölcsessége, és az a fajta döbbenetesen erős szeretet, kötődés, amit csak egy mentett kutya tud nyújtani. Mostanra talán már rájött, hogy innen már soha többé nem kell elmennie sehová. Ezerszeresen meghálálta már azt, hogy örökbe fogadtuk. Szavakkal nem kifejezhető az a szeretet, amit iránta érzünk, életem egyik legkülönlegesebb kutyája ő. Egy dolgot sajnálok rettenetesen, hogy ennek a fantasztikus kutyának az első 7 évéből kimaradtam. Imádlak kicsi papókám, mindennél jobban. ❤️ Sokan közületek, akik örökbe fogadtatok tőlünk kutyákat, rendszeresen beszámoltok róluk, képeket, videókat kapunk, aminek nagyon örülünk, nincs nagyobb boldogság a menhelyen annál, hogy látjuk azt, hogy egykori védenceink jó helyen vannak. Most arra kérünk benneteket, hogy írjátok meg nekünk , mi változott azóta, hogy egy menhelyes kutya lett a társatok. Hogyan változott, voltak-e gondok, mélypontok, és hogyan jutottatok túl ezeken. Ez nem egy lájkgyűjtő verseny, nincs határidő, csak szeretnénk minél több sikersztorit olvasni. ? Minden történetet nagy szeretettel várunk, és megosztjuk az oldalunkon. ? Köszönjük szépen. ? (Novák Évi)