Unalmasnak érezzük szajkózni, de muszáj beszélni róla…

Újra és újra ugyanazok a problémák bukkannak fel, néha már unalmasnak érezzük ugyanazt szajkózni, de beszélni kell ezekről a dolgokról, mert ha ezen posztok hatására csak pár ember dönt úgy, hogy nem vesz magához kutyát, már kevesebb felesleges szenvedés történik.

A történet emberi főszereplőit szidni tök felesleges, nem tesszük mi sem, ne tegyétek ti sem.
Ezzel semmit nem oldunk meg, véleményünk nekünk is van, de a frusztrációnkat szívesebben vezetjük le egy jó nagy kutyázással (játék, futás, séta), mint a netes szájkaratéval.

Szóval Anusha sztorija tipikusan indult. Fiatal család, gyerekek, szép lakás, legyen hát kiskutya is, hisz úgy szép, ha együtt nőnek fel.
Anusha meg is érkezett, nem tudni, vajon bisonbolonyézháványézként, vagy vesztimáltaisejjjempincsiként vásárolták-e anno (egyik sem…), a lényeg, hogy fehér és puha és bolyhos. Volt.

Anusha, mint minden kutya, kamaszodni kezdett, majd felnőtt. Annyit tudunk, hogy elkezdte csipkedni a gyerekeket. Kapkodott. Nem első kézből van az info, nem voltunk ott, nem tudjuk, mi történt valójában, de miután egy nagyon fiatal kutyáról beszélgetünk, aki kölyökként került hozzájuk, feltételezzük, hogy a tanítás, fegyelmezés hiánya vezetett idáig, na meg a kutya kamaszodásából fakadó teljesen természetes határfeszegetés. A családnak elege lett, Anushát első körben halálra ítélték. El akarták altatni.

Végül nem tudni hogyan, de egy idős bácsinál kötött ki az egykori családszemefényecukikutya. Egy hideg melléképületben, mondjuk legalább kapott maga alá egy régi koszos párnát, meg pár használt rongyot.
Aztán a bácsi is ráunt, nem tudtak mit kezdeni egymással, feldobta a netre ingyen elvihetőként, hozzánk egy önkéntesen keresztül került végül, az eredeti hirdetést nem láttuk.
Egyetlen képet kaptunk, amit ide is kitettünk, ezen egy végtelenül megtört, elhanyagolt, loncsos kutyát láttunk, de szerencsére némi simogatás hatására kiderült, hogy nem ilyen.

Tegnap délelőtt Dia, egyik önkéntes és végtelenül türelmes kutyakozmetikus segítőnk kihámozta a testét a bunda alól, ami nem volt egyszerű. Nagyon köszönjük neki!!! Ezt írta utána üzenetben:

„A végbélnyílás duzzadt, piros, gyulladt a sok odaragadt kakitól és a gubancoktól, bűzmirigyet is nyomtam. Az egyik szeme alatt is gyulladt, szintén az összeragadt szőr miatt, valamint sok helyen kipirosodott a bőre. Elképzelni sem merem, milyen érzés lehetett neki, meg se tudta vakarni magát szegény.”

Szóval igen. Csak szajkózni tudjuk ugyanazt… nem kötelező kutyát tartani. Gyerek mellé akkor vigyél kutyát, ha tisztában vagy azzal, hogy egy kölyökkutya ugyanolyan energiát igényel, mint egy gyerek (ha nem többet), az elején. Nem, nincs olyan, hogy majd együtt felnőnek, mint a dudva. Tanítani kell, nevelni, lefárasztani mentálisan és fizikailag is, mellette pedig megtanítani a gyerekeknek is, hogy mivel jár egy állat tartása. És ez nem egy sétagalopp.
A kutya meg nem játékszer, nem Barbipótlék. Élőlény, akinek fáj, aki érez, aki szeret, aki bármit megtenne érted.
Te egy dolgot tehetsz érte, ha nem állsz készen: NE VIDD HAZA. Ha pedig hazavitted, vállald a felelősséget, élete végéig. És mutass példát a gyermekeidnek.