Minden szervezetnek szuverén joga eldönteni, kinek, hogyan, kit és milyen feltételekkel ad örökbe.
Tudjuk jól, hogy sokan azt gondolják, túlzásba visszük, meg kekeckedünk, meg “ezért vannak tele a menhelyek”.
Nem.
A menhelyek azért vannak tele, mert kis hazánk is tele van olyan állattartókkal (szándékosan nem gazdit írunk), akik egy egeret sem érdemelnének, nemhogy egy kutya szeretetét.

A mai történetünk egy nagyon szuper gazdijelöltről szól (irónia nélkül, TÉNYLEG szuper jelölt volt), és egy félresikerült kommunikációból adódó sértettségről.
Nem fogunk természetesen neveket írni, még a kutyáét sem, mert nem ez a lényeg.
Adott egy fiatal nő, egy intelligens bemutatkozás, egy mesés környezet, és egy kutya, aki rengeteget szenvedett már, láncra verve, csontsoványan éldegélt, szeretetet sosem kapott.

A kutya jelenleg ideiglenes befogadónál van, aki mindent megad neki, UGYANÚGY, mint a saját kutyájának. Az “ugyanúgy” szó nagyon fontos.
A sajátja bemehet a házba, amikor kedve tartja, pedig nagytestű. Kanapékirály, el van kényeztetve, igazi családtag. Az idikutya mindent ugyanúgy megkap, mindent ugyanúgy csinálnak vele.
Egyetlen hajszálnyi különbség sincs.

A jelöltnek van egy kistestű kutyája, ágyban alvós. A kérdőívet visszakapva az derült ki, hogy a szóban forgó kutya, akit tőlünk szeretnének, alapjában véve kinti kutya lenne, bizonyos helyekre bemehet (pl. előszoba), de amúgy van egy hatalmas kert, ahol szabadon rohangálhat.

Itt természetesen rövidre zártuk a dolgot (azt hittük), hisz egyrészt ez a kutya az utóbbi hetekben teljes körű családtagként él, szabad bejárással a ház minden helyiségébe, így nyilván nem szeretnénk kerti kutyát csinálni belőle, másrészt sosem adunk kutyát úgy örökbe, hogy a régi kutya bemehet, az új nem. Vagy csak korlátozottan.
Nem értettük meg egymást. A kommunikáció egyre feszültebbé vált, a jelölt próbált minket meggyőzni arról, hogy az előző nagytestű kutyája is így élt boldogan, és hogy szerinte kínzás bent tartani állandóan, stb. Nem ezt mondtuk és nem így.

Kérdezte, van-e olyan kutyánk, aki alkalmas arra az életre, amit felvázolt. Hogyne lenne, rengeteg.
Bundásabb, stramm kutyák, akik szeretnek kint akciózni, és adunk is kutyát kinti tartásra (természetesen megfelelő körülmények közé, és alap, hogy vihar vagy tűzijáték esetén szuperbiztonságos helyen legyen, leginkább bent).

De ami ebben az esetben kizáró ok volt, hogy van odabent egy másik kutya. Aki teljes jogú családtag. A jelölt szerint az új kutya is az lenne, szerintünk viszont nem. Nem lehet ugyanolyan fontos, hisz míg a másik kutya mindent megkap, ő a legfontosabb dolgot nem, a valódi falkatagságot.

A kutya nem hülye. Különbséget tud tenni az ember és a saját fajtársai közt. Míg az teljesen természetessé válhat számára, hogy az emberek éjjel bemennek, és ő kint marad (nem azt mondjuk, hogy ez neki boldogság, hanem hogy természetes számára, ha ebben nő fel), addig sosem fogja megérteni és elfogadni, hogy a másik kutya bemehet, ő meg nem. Ha kinti kutya kell, akkor legyen mindenki az. Ha benti, akkor mindenki lehessen az (ha akar).

Hivatkozott ugyanis az előző kutyára, aki nem akart bent maradni, ez teljesen más. Ha a kutya önszántából akarja kint tölteni az életét (mert mondjuk bent melege van, vagy egyszerűen csak nem komfortos neki), az más.
És megint más, mikor a lehetőségtől is meg van fosztva.

Nekem pl. 3 kutyám van (N.Évi)
Nappal kint vannak, éjjel bent, ha akarnak.
A jelenet a következő: behívom őket, van, hogy mindhárom bevágtázik, van, hogy csak egy, mert a többieknek valami marha fontos dolga van odakint.
Ha mindhárom bejön, az egyik általában 10 perc elteltével beáll az ajtóba, és nyüszög, hogy ki akar menni. Kiengedem, majd pár perc múlva bámul befelé az ablakon, így nyilván beengedem. Van, hogy órákig nyugodtan alszanak, de ha megmozdulok, mert mondjuk éjjelre be akarom zárni az ajtót, mindhárom felpattan, és egymás sarkát letaposva rohannak ki. Van, hogy az egyik bent marad, a többiek kimennek.
Van, hogy a fűtött, fedett teraszon dolgozom estig, mindenki elnyúlva alszik a kinti kanapén vagy fotelben.
Szólok nekik, gyertek be… Meg sem moccannak, eszükben sincs, főleg jó időben.

De a lehetőség adott. Mindenkinek, ugyanúgy. Egyformán szeretem őket, mindenkit másért, de ugyanolyan intenzitással.
Fel sem merülhet, hogy amit az egyiknek szabad, a másiknak nem.
Persze, boldognak tűnhet a kinti kutya, mikor a gazdi reggel kimegy. Az is, boldog. De nem tudja elmondani, mit érez, mikor a család bevonul a másik kutyával, ő meg kint marad. Egyedül.
Nem érti, hogy ő nagyobb, vagy hosszabb a szőre.
Ő egyet tud, a falka kizárta.

A kutyáknak is van lelke, sőt. Az ő lelkük milliószor tisztább, ártatlanabb, mint az embereké. Gyermekibb.
A kutya hű társ, barát, családtag. Mindent elfogad, mindent eltűr, mert neki az ember a minden. Akkor is eltűri, ha az nem jó neki. Akkor is, ha fáj neki, mert fáj, ha nem is tudja úgy kimutatni.

Nem az első “vitánk” volt már ilyen szitu miatt, és valószínűleg nem is az utolsó. De ebből nem engedünk. Nem engedjük őket olyan helyre, ahol bármiben is kevesebbet kap, mint a már meglévő kutya. Kivárjuk az igazit.