Nyár van. Tikkasztó, sokszor viharos, a kennelek csendesebbek, a kutyák kimerültebbek, a hőség őket is próbára teszi, a viharok még inkább. Telnek-múlnak a napok, az emberek strandra járnak, élményeket gyűjtenek, lángost esznek, meg főtt kukoricát, fagyiznak, bicajoznak, grilleznek a barátokkal. Hétvégén kirándulnak, a gyerekkacajok betöltik a kerteket, táborokat, vízpartokat.
Ez így van jól. A nyár az ilyen, mi tudjuk jól, hisz ilyenkor tizedannyi ember sem jön el hozzánk. Persze ez nem szemrehányás, hisz kinek van kedve ilyenkor ilyesmivel foglalkozni?
Nálunk ez a túlélésről szól. És nekik is, kicsiknek, nagyoknak, fiatal és idős kutyáknak, csipás szemű pár hetes kismacskáknak, akik csak várnak, várnak. Az élet nem áll meg nálunk, jönnek újak, jönnének, ha lenne hová, balesetes kutyák töltik karanténban, kórházban a nyarat, pedig nekik most az lenne a dolguk, hogy a gazdikkal csobbanjanak, este labdázzanak, amikor már enyhül az idő, éjjel elnyúljanak a hűvös lakásban, vagy teraszon, megugassák a postást, felugráljanak reggel a családra. De ők csak várnak, amikor fokozódik a forróság, behúzódnak az árnyékba, és csendesen fekszenek. Nincs sok ugatás, sokszor csak a légy zümmögése hallatszik, abból van jó sok. Várnak egy jobb életre, sokan évekig, és van, aki nálunk hajtja örök nyugalomra a fejét.
A tekintetük szomorkásabb, a séta kevés, amúgy sem jó 35 fokban kutyagolni, de hát mi is emberek vagyunk, nem lehetünk itt este 10-ig minden nap. Nekik pedig van egy megszokott ritmusuk.
Nem jó ez így, sehogy sem jó. Mindenhol telt ház, és újabb és újabb négylábúak bukkannak fel, akiknek segítség kell, akiknek egy menhely az utolsó remény.