Nehéz dolog ez, és tudjuk, hogy sok támadásnak leszünk kitéve, de muszáj erről beszélnünk. Számtalan idős ember jön be hozzánk, kutyát szeretnének. Ezzel semmi baj nincs, tudjuk, hogy a szeretet nem korfüggő. Azzal viszont igenis komoly gond van, amikor az emberek nincsenek tisztában a saját határaikkal, lehetőségeikkel, és egyáltalán nem gondolnak a jövőre. Ugyanis az idősek szinte kizárólag kölyökkutyát akarnak. Kölyköt, mert szokjon hozzá a baromfihoz, meg hozzájuk, meg legyen kan kutya, mert az előző szuka évente 2x fialt, a “büdös dög”. És nekik nem kell kiskutya, mert alig lehet elajándékozni.
Amikor idősebb kutyát ajánlunk, azonnal felháborodnak: ez már öreg, nem jó semmire!

Vállaljuk, őszintén és egyenesen: nem adunk idős embernek nagyon fiatal kutyát.
Itt persze mindig jön a kérdés : mi számít idősnek? Hány éves kortól?

Nyilvánvalóan erre nincs jó válasz. A felelős örökbeadásra egyszerűen nincs egy kőbe vésett szabályzat, látnunk kell az illetőt, beszélgetni vele, hogy felmérjük a helyzetet. Szimpátia alapján döntünk? Igen, elsősorban. Meg az alapján, hogy mi jó a kutyáinknak.
Vannak 60 körüliek, akik aktívak, utazgatnak, egészségesek, fittek, nagyon jól tudják, mi kell egy kutyának, nem kérdeznek vissza, hogy mi az, hogy ivartalanított. Akiknek előző kutyájuk elvesztésére vonatkozó kérdésünkre nem egy bizonytalan vállvonogatás a válasz, miszerint: “hát, nem tudjuk mi baja volt, rosszul volt pár napig aztán egy reggel “döglötten” találtuk”. Akiknek nem ördögtől való dolog az állatorvos, akik tudják, hogy nem kenyér és csont a fő táplálék, és nem tejjel itatjuk őket. Akiknek nem egy csahológépre van szükségük, hanem egy valódi társra.
És vannak azok az idősek, akik persze nagyon aranyosak, jönnek mosolyogva, büszkén, hogy nekik most azonnal adjunk kölyköt mert a gyerekek mondták hogy milyen szép dolog az örökbefogadás. Olyan idősek, akik egy kennelsor végignézése után pihegve rogynak le az első padra, akik, miután megkérjük őket, hogy sétáljanak egyet egy számukra szimpatikus kutyával, megkérdezik, hogy minek. Ők nem bírnak sétálni. Meg amúgy sem fognak, mert van udvar, van mit szaglászni. Lelki szemeink előtt pedig lepörög, ahogy a kiskutya kb. 3 nap alatt megismeri a kert összes szagát, majd a következő 15 évében szomorúan fog kuksolni a kapuban, vágyakozva a nagyvilág után, de nem lesz benne része, mert ott a kert, legyen elég. Micsoda úri dolog ez, sétáltatni egy kerti kutyát. Kullancs elleni cseppet sosem fog kapni, mert minek az, a babézia viszont nem válogat, és orvoshoz nem fog eljutni, mert messze van a rendelő, nincs kocsi, amúgy sem lehet pórázra tenni, mert sosem tanulta meg a kutya, hogy mi az.
Vannak gesztusok, mondatok, amik vészcsengőként szólalnak meg az agyunkban, és sokszor az első percekben tudjuk már, hogy nem, ide nem adunk kutyát.
Egy kutya 15-16 évre szóló felelősség. Mikor megkérdezzük, hogy probléma esetén mi lesz a kutyával, csípőből jön a válasz: majd a gyerekek adnak enni neki. Enni. Mert az pont elég neki. A gyerekek, akik Pesten laknak panelban, vagy külföldön dolgoznak, vagy épp a legtöbb esetben fogalmuk sincs, hogy az ő nevükben ígérget mami-papi.
A másik azonnali válasz: mi még nem szándékozunk ám meghalni! Ja, hát mi sem. Senki sem. De valószínűsíthető, hogy egy 80 éves ember 10 év múlva már egyáltalán nem fogja tudni ellátni a kutyát, lehet, hogy ömagát sem.
Ilyenkor pedig 2 verzió van: az örökösök útnak engedik a kutyát, vagy visszahozzák. Mert az már nem az ő gondjuk. A kutya pedig x év után összetört lélekkel, értetlenül áll majd az új helyzet előtt.
Tudjuk, garancia semmire sincs. Fiatalok is vannak szép számmal, akinek nem való kutya. Egy fiatallal is történhet bármi.
Aki viszont tőlünk akar örökbe fogadni, annak el kell fogadnia, hogy jogunk van eldönteni, kire bízzuk a kutyáinkat.
Mert ők a mi gyerekeink. És a legjobbat akarjuk nekik.