Anno, amikor 4 éve az alapítványhoz kerültem, durván 25000 oldalkövető volt. Mára ez a szám meghaladta a 61000 főt.

Emberek, akik ilyen-olyan okokból szívesen olvassák a posztjaimat, amik néha nyersen őszinték, néha szomorúak, néha felemelőek. Írok, mert szeretek írni, és szeretem, ha valóságos érzelmeket láttok nálunk.

Emberek, akik nem feltétlenül szeretik az írásaimat, csak olvassák (és néha kötözködnek egy kicsit).

Emberek, akik korábban nem ismertek minket, mára viszont életünk részesei, akik velünk izgulnak, velünk sírnak és nevetnek.

Rengeteg üzenetet kapunk, nagyon sokan érzékelik, hogy ez a felület tökéletes lehet arra, hogy ilyen-olyan dolgokat reklámozzanak nálunk. Sokszor visszautasítjuk ezeket a megkereséseket, nem hiszek abban, hogy heti két-három kötelező poszt xy termékről megér 1 zsák tápot mondjuk, mert a többi cég joggal érezheti, hogy ha mások igen, akkor ők is…

Mi nem ezek vagyunk.

Örömmel mutatunk be viszont olyan cégeket, akik önzetlenül segítenek, és nem a reklám miatt.

Sokkal lényegesebb viszont azon kérések tömkelege, hogy “osszátok már meg légyszi, nálatok sokan látják”, és ennek sokszor eleget is teszünk, de van egy határ.

Időről-időre formálódtak a szabályaink, korábban például kérdés és válogatás nélkül megosztásra kerültek felesleges házi szaporulatok, szólt Marinénje vagy Bélabátyja, hogy a szukája lefialt, és mi kitettük a 8-10 apróság fotóját, ingyen elvihető címszóval, hogy a kicsik esélyt kapjanak. Sajnáltuk őket, nagyon. Amúgy most is sajnáljuk őket, de egy idő után két dologra jöttem rá.

Az egyik az volt, hogy ezek a picik ellenőrzés és kontroll nélkül kerültek szétosztásra ilyen-olyan emberek közt, és egy idő után óriási lett a nyomás, hogy talán a mi megosztásunk taszítja ezeket az apróságokat egy rossz életbe. Nem akartam többé részese lenni annak, hogy miattam/miattunk talán egész életében szenvedni fog az adott kutya/macska.

Bevezettük, hogy kizárólag akkor hirdetünk kölyköket, ha az anyaállat igazolhatóan túlesik az ivartalanításon, mert nem akartuk, hogy Marinénje/Bélabátyja azt érezze, hogy “huhhh ez milyen könnyen ment”, majd pár hónap múlva jön a következő alom, akit szintén nekünk kellene megoldanunk. Jött a sértődés, vagy az “oképersze”, aztán soha többé nem hallottunk a delikvensről. Megoldotta. És itt jött az, hogy amiről nem tudunk, az nem fáj.

A másik dolog, ami egyre inkább zavart, hogy a meghirdetett ismeretlen állatok elveszik az esélyt a mieinktől. Önzőség? Lehet. Igen, talán az.

Néztem a rácsok mögött reménykedő védenceinket, és arra gondoltam, miért is fogadna tőlünk örökbe bárki, ha ingyen és kontroll nélkül hozzájuthat négylábúhoz, plusz nincsenek kérdések, szerződés, kérdőív, beszélgetés, nincs semmi, csak felhívja az adott számot, elmegy, és elviszi a hirdetett kutyát/macskát. És azt csinál vele, amit akar. Senki nem kérdez semmit, senki nem szab feltételeket. Ez nem oké, nagyon nem.

A mai napig megosztunk külsős gazdikeresőket, de van egy pont, amikor azt érzem, elég. Volt olyan nap, amikor minimum 10 ilyet kellett volna kitenni az oldalra, de azért na. Stop. Mi nem a Jófogás vagyunk, meg nem hirdetőoszlop.

Ezt a 61000 embert nem a szél fújta össze. Kőkemény munkám van abban, hogy az érdeklődést fenntartsam, hogy a “mindencsodaháromnapigtart”, instant, felgyorsult világunkban lépést tartsak.

Szinte sehol máshol nem látok ennyi külsős hirdetést, mint nálunk, pedig nem egy szervezet oldalát követem.

Figyelem a Facebook elemzéseket is, és ahogy én magam is, mások ugyanúgy kikövetnek oldalakat (jelen esetben a miénket), ha kevés a tartalmas poszt, ellenben millió hirdetés van.

A pontot az i-re viszont az elmúlt napok kommentjei tették fel. Kóborol egy kutya? Oké, megosztjuk, valóban nem írunk kisregényt, sokszor csak annyit, hogy a gazdi nagyon gyorsan menjen érte. Erre jön az, hogy ti nem állatvédők vagytok? Miért nem fogadjátok ti?

Hát oké, tudjátok miért nem? Mert eszem ágában sincs tovább rizikózni. Itt a vége. Nem szeretném tovább feszíteni a húrt, életekkel játszani. Nem, és kész. Ti miért nem fogadjátok? Mert nincs lehetőségetek. Nekünk sincs.

“Miért nem mentek chipet olvasni? El fogják ütni! Vigyétek be!” Hova? Ötödiknek egy 15 nm-es kennelbe? Nem. Sajnáljuk.

Ha ez a tendencia tovább folytatódik, azaz mindenért IS mi leszünk a hibásak, egyáltalán nem fogunk kitenni külsős hirdetést, ne haragudjatok.

Nagyon-nagyon szépen kérlek benneteket, ha már mindenáron bűnbakot kell keresni, ne mi legyünk azok. Mentünk, akit tudunk. Nem tudunk mindenkit.

A képen Lara, kölyökkora óta a menhely lakója. Most 6 éves, félős, nehezen nyit. Pár hete tudjuk, hogy végre találtak neki egy fantasztikus, türelmes es elszánt gazdit Németországban. November végén utazhat.

Larát pár napja hajnalban megtámadta az egyik kenneltársa, akivel hosszú hónapok óta problémamentesen együtt él.

Csak a vakszerencsének és a gyors reagálásnak köszönhető, hogy nem történt tragédia.

2 műtéten van túl, a gyógyulás útjára lépett. De nem sok híja volt.

Úgyhogy higgyétek el, oka van, ha csak hirdetni tudunk valakit. Mert aki már nálunk van, annak az élete mindennél fontosabb.

(Évi)