Megteltünk
Megteltünk.
Nem vicc, bár az lenne.
Az örökbefogadások akadoznak, rászoruló egyre több. Jelenleg ott tartunk, hogy a karanténban lakó, gyógyult kutyáinkat nem tudjuk letenni csapatokba, mert minden kennel elérte a maximális terhelhetőséget.
Szombaton várunk egy örökbefogadó jelöltet, aki, ha minden jól alakul, egy kis testű kutyánkat elviszi.
Egyet. Egy kicsit.
Szombaton még néhány kutyánk elutazik, hétfőn újra rendezzük a komplett telepet, muszáj valamit kitalálnunk, mert bedugultunk, teljesen.
Ideiglenes befogadónknál várakozik több kölyök, akik hamarosan bejönnek. Hogy hova, nem tudjuk még.
Visszahozzák egy kutyánkat, akit egy éve vittek örökbe, rombol elvileg. Lakásban van, de visszajön a hideg betonkennelbe, egy rövid szőrű szuka.
Megszakad a szívünk érte.
Visszahoznak egy másikat is, 9 éves, 5 éve van gazdánál, költöznek.
Közben kapjuk a többi állatvédő társunktól is a kétségbeesett üzeneteket, “nálatok van még egy kis hely? Őt még be tudjátok dugni valahova? Gyepin van, altatni fogják, valami pici kis lyuk neki esetleg…?”
Már görcsben a gyomrunk, ha megszólal a telefon, ha jön egy üzenet (jön napi 20-30), ha valaki kinyit egy csomagtartót a kapu előtt.
Egy szikla gördül le, ha a csomagtartóban táp van, és nem szőrös kis testek, akik rémülten pislogva várják, mi fog történni.
Megteltünk, teljesen, ez van.
Nagyon szépen kérünk egy picike kis türelmet.
Igyekszünk. Nagyon.
De ha nincs output, az input is lehetetlenné válik.
Adjatok egy pici levegőt. Csak egy picit.