Közel 3 hónap telt el, Pickwick elgyötört tekintete viszont még mindig előttünk van.
Vártuk ezt a levelet, és tudtuk jól, hogy gyakorlatilag esély sincs megtalálni a tettest, bár a rendőrség maximálisan együttműködő volt az ügyben, a nyomozók többször kerestek telefonon egyeztetés miatt, tehát valóban foglalkoztak az üggyel. De csodát tenni nem tudnak.
A gyilkosok köztünk élnek. Kiflit, tejet vesznek a boltban, talán még meg is dicsérik a boltos néni frizuráját. Kedélyesen paroláznak az utcán, megbeszélik az aktuális híreket. Gyerekeik vannak, munkahelyük. Talán épp a mi gyerekeinkkel is kapcsolatba kerülnek, iskolában, boltban, postán. Nincs rájuk írva, hogy “állatkínzó vagyok”. Sőt, teljesen természetes számukra, hogy ők “csak állatok”.
Nem érdekli őket a brutális és kegyetlen fájdalom, amit okoznak egy másik élőlénynek. Nem érdekli őket szerencsétlenek lelke, érzései.
Ezek nekünk maradnak. A kétségbeesett tekintetek, a görnyedt testtartások, a fájdalmas sikolyok, a néma szenvedés, a végletekig elkínzott véres testből kicsapódó pára egy gumicsizma mellett az autóhoz kötözve, a nyüvektől hemzsegő nyakak, a húsba belenőtt rozsdás láncok, a csontsovány testek, az összetört lelkek.