Köszönjük, hogy vagytok nekünk
Ülök a laptop előtt már vagy 2 órája. Szürke csütörtök este, kellene valami poszt, valami ütős, amit sokan megosztanak, ami kicsit felhívja ránk a figyelmet. Üres az agyam, üres az életünk. Nem, ez nem egy depressziós poszt lesz, ígérem.
Ez egy olyan poszt lesz, ami visszahozza az emlékeinket, és előrevetíti azt, amit 1 éve várunk már.
1 éve megváltozott az életünk. Először csak vállat vonogattunk, olyan messze van Kína… Milyen denevérek, miről beszélnek ezek? Járvány, ja… Messze van tőlünk. Majd túllesznek rajta, mi immunisak vagyunk már mindenre, cunami, tornádó, hurrikán, földrengések, vulkánkitörés?
Mi védve vagyunk, hisz itt vagyunk egy medencében gyakorlatilag, ide nem jön semmi, nincs gáz.
Aztán egyre közelebb jött. Kézzel tapintható lett a félelem, a rettegés, jöttek a számok. Nincs gáz. Mi magyarok, kemény nép vagyunk. Nincs gáz.
Aztán tavaly márciusban olyan dolog történt, amire még nem volt példa nálunk. Elfordítottuk a kulcsot a kiskapu zárjában, és fejet hajtottunk. Egy csapásra véget ért minden.
Minden, ami addig kiszámítható volt, a látogatók, a programok, a pörgés, a séták, a nyüzsgés, a hétvégi roham, hirtelen minden megszűnt. Csak a számok maradtak, a rémisztő adatok, a barátok, rokonok, ismerősök, akik betegek lettek.
Emlékszem, augusztusban fotóztam egy kicsi polgári esküvőt, egy volt kolléganőmét. Kiderült, hogy azért kellett tolni a szertartást, mert Covidos lett a menyasszony. Emlékszem, hogy amikor ezt elmesélte, tágra nyílt szemekkel mondtam neki: „nahát, te vagy az első olyan ember, akit ismerek, aki átesett ezen”.
Most, pár hónap elteltével azon csodálkozom, hogy „nahát, te még nem?”
Májusban kinyitottunk, most újra bezártunk. Elmaradt a fesztivál, amire annyira készültünk, szeptemberben. Emlékszem, hogy a kuratóriumi megbeszélés után, amikor eldöntöttük, hogy lefújjuk, olyan üresség jött, amit nagyon nehezen tudtam feldolgozni. Aztán jött a düh. A francba már!!! Ez most komoly? Aztán jött (bennem legalábbis) a bűnbakkeresés. Ki a felelős ezért? Miért? Mi a fene történik körülöttünk???
Gyanakvóak lettünk, mi emberek egymással szemben. Köhögsz egy boltban, mert kapar a torkod? Menekülj, húzd meg magad, mert meglincselnek. Kifújta a szél a szemed, könnyezel a buszmegállóban? Ne merészeld. Biztos koronás vagy.
Közben nálunk az élet nem állt meg. A kutyáink, macskáink ebből az egészből semmit nem értettek, nem is érzékeltek, mert minden nap ugyanúgy volt kaja, simogatás, szeretgetés, séta, volt örökbeadás is, számukra ugyanúgy zajlott minden.
És hihetetlen mennyiségű szeretetet kaptunk tőletek. És kapunk most is. Ez megmutatkozik a segítségnyújtásban, ha kérünk, az adományokban, bár tudjuk, nehéz mindenkinek, a jó szóban, a segíteni akarásban. Az emberség, ami tőletek jön, hihetetlen. Segítettek a műtétek árában, az élelmezésben, a vitaminokban, a plédekben.
Megértőek vagytok, hogy most jelenleg csak telefonos bejelentkezés alapján lehet sétáltatni, megértitek, hogy nem lehet csak úgy bejönni körülnézni, hogy az örökbefogadás döcögősebb, hogy nem tudunk most 50 órás diákokat fogadni.
Itt vagytok velünk, követitek az életünket, ha csak a virtuális térben is, de érezzük, higgyétek el. Érezzük minden pár száz, pár ezer forintos utalás mögött a kedvességet, a jószándékot. A segíteni akarást.
Emlékszünk a rendezvényeinkre, a mosolygós arcokra, a tömegre, amik nálunk voltak azelőtt. Emlékszünk, mennyi édesség jött a sütis napra, emlékszünk a limonádé ízére a nyári alkonyati kutyasétánkról. A kutyás-kocsmás nyári estére a Gedeon sörözőben, a jótékonysági futásra a sóstói erdőben a zsíroskenyér-lilahagyma-tea kombóval. A nyári gyerektáborok zsivajára, a garázsvásárokra. Mindenre emlékszünk.
Minden egyes komment, ami arról szól, hogy nekünk adjátok az adó 1%-ot, hogy segítettek xy kutya/macska műtétjében, vagy beszálltok a 40 év-40 kutyaház projektbe, mind-mind erőt ad. Nem keveset. Mert érezzük, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy egy olyan támogató közösség áll mögöttünk, ami (nagy szavak, tudom) példátlan szinte. Biztattok, bátorítottok minket, kapunk persze hideget is, de meleget sokkal többet. Tőletek.
Tőletek, akik régi barátként itt vagytok velünk, megosztjátok a posztokat, és az új beszállóktól, akik néha írnak olyat, hogy „de jó, hogy megtaláltalak benneteket”. Néha egy-egy közlemény az utalásoknál olyan szívet melengető, hogy megkönnyezzük.
„Veletek vagyunk”.
„Szeretünk benneteket”.
„Gyógyulj meg drágaság”.
„Köszönjük a munkátokat.”
Mi pedig köszönjük, hogy vagytok nekünk.
Nélkületek semmik lennénk.
Minden úgy lesz, mint rég. Hiszünk ebben. Bízunk benne. TUDJUK.
(Évi)