Ki kell írni magunkból, mert vannak dolgok, amiket másképp nem lehet feldolgozni.

Így is nehezen, de talán a leírt szavak hoznak egy kis megnyugvást, békét. Mert másképp nem megy, a napi történések óriási lelki terhet okoznak, nyomják a lelkünket, cincálják a szívünket, kiégetnek, nagyon. Közben meg nem, mi nem éghetünk ki, mert menni kell tovább, össze kell kaparni magunkat, az élőkre kell gondolnunk, és halottaink emlékét eltemetni magunkban jó mélyen. Azért, mert az élőknek szüksége van ránk.

Kylie meghalt. Másfél év körüli kislány volt, egy kapualjba húzódva találtunk rá egy fagyos téli napon. Rettegett az emberektől, nagyon nehezen tudtuk megfogni. Bekerülése után hamarosan rosszul lett, a rettegett parvo maga alá gyűrte. Felépült, nehezen, de túlélte, társaságba került. Majd váratlanul ismét rosszul lett, véres volt a széklete, nem evett. Rendbe jött, majd pár hét elteltével ugyanez. A már egyszer bevált gyógyszerek és kezelés mellett elindítottuk a további vizsgálatokat, a vére semmilyen rendellenességet nem mutatott, a kórház és mi is értetlenül álltunk a tünetek előtt. Változtattunk a kajáján, kapta a gyógyszereket, infúziót, majd ismét jött a rosszullét. Tegnap délelőtt farkcsóválva fogadta el a főtt marhahúst a kezünkből, a délutáni kontroll során pedig már csak élettelen teste fogadott minket.

Meghalt egy kutya, akinek még élnie kellett volna. Sokat, gazdival, családban. Egy kutya, aki ugyan „csakegykutya”, az utcáról, de a mi kölykünk volt. A mi gyerekünk, akit szerettünk, akiről gondoskodtunk, akit próbáltunk megóvni minden rossztól. Nem sikerült.

A kudarcokat borzalmasan nehéz feldolgozni. Sokan, sokszor kérdezik, hogy lehet ezt kibírni, mi viccesen azt szoktuk mondani, legyen otthon jó sok bor, meg pálinka, ez a titok. Közben meg a fenéket. Nincs titok. A kudarc felzabál, lelket rombol, torokszorító, önváddal teli. Mit kellett volna tennünk még? Mit csináltunk rosszul? Hogyan segíthettünk volna? Hogyan akadályozhattuk volna meg a tragédiát? Miért érdemelte ezt? Miért, miért, MIÉRT? Válasz nincs. Soha.
Csak egy csúnya fekete zsák van a végén, egy élettelen test, egy üresen tátongó szempár, ami még pár órája reménnyel telve nézett ránk. Kérdések, amire sosem kapunk választ. Könnyek, amik ráfagynak az arcunkra. Kő a gyomorban, ami nem tűnik el.

A gyász folyamata egy nagyon kemény dolog. Több lépcsős, hosszadalmas, de végén valahogy jön a megkönnyebbülés, az elfogadás, a szép emlékek. De ha túl sok van belőle, azt lehetetlen ép ésszel túlélni. És egy menhelyen ebből túl sok van. Túl kell élni, tudjuk. Nincs más opció.
Mert van még minimum 200 szempár, aki bízik bennünk. És mi megígértük nekik, hogy itt már semmi rossz nem fog történni… Csak betartani nagyon nehéz.
Isten veled Kylie. Szerettünk nagyon. Nem így akartuk… 🙁