Kétség
Kétség.
Egy szó, ami a mindennapjaink része.
Az őrlődés, a bizonytalanság, a döntéseink helyessége vagy helytelensége, a rossz tapasztalatok tömkelege.
Egy állatvédő mindig tele lesz kétségekkel. Leginkább annak tekintetében, hogy az adott kutya kapcsán vajon jó döntést hozunk-e, mikor egy bizonyos gazdi mellett tesszük le a voksunkat.
Az esetek többségében jól döntünk, de sajnos a hibás döntések, és azok következményei kitéphetetlen fullánkok a lelkünkön, a szívünkön, és igen, egyre nehezebben bízunk meg emberekben.
Annyi esetet tudnánk sorolni, lehetetlen mindet, viszont szeretnénk mégis megosztani párat, hogy érezzétek valamennyire, miért is próbálunk maximálisan körültekintőek lenni.
Bogi esete: 3 évet töltött gazdinál, lakásban. Gazdi költözik, másik lakásba, “imádjuk a kutyát”, de mégis lemondtak róla.
Zelda esete: 1 évig élt lakásban, rombolt, visszahozták, bármit mondtunk, “a döntésünk végleges”. Majd pár héttel később: “megbántuk, visszacsinálnánk”. Bocsi. Ezt nem gondolhattátok komolyan. Képesek voltatok lakásból visszaküldeni a betonkennelbe, a 22 fokból az éjjeli 2 fokba. Hogy bízhatnánk újra?
Zuma esete: 2 év után repült vissza, az ok: költözés.
Tchibo esete: a kontroll ellenőrzésen fél évvel később nem tudtak elszámolni a kutyával, eltűnt… 2 év múlva találtuk meg egy romatelepen az utcán kóborolva.
Smokey esete: eltűnt, soha nem került elő.
Sue esete: kölyökként adtuk örökbe, az első tüzelés után lefialt, a kicsiket a neten osztogatták, a gazda minősíthetetlen hangnemben nyilatkozott az esetről. Jogi útra tereljük a dolgot.
Joe esete: 7 évvel az örökbeadás után találták meg egy romos házhoz kikötve, bőrbetegen, csontsoványan.
Puding és Zoé esete: szöknek, bocs. Évekkel később jöttek vissza.
Panni esete: balesetet szenvedett, eltört a lába. Kihívtak egy táskás állatorvost, aki elaltatta a fiatal kutyát, szó nélkül, hogy “ne szenvedjen”.
Folytathatnánk napestig. Millió ilyen sztori van. Hagyjuk is.
A másik, mikor még nem ismerjük a gazdit, de van egy kérdőívünk, és beszélgetünk is. Fogalmatok sincs, mennyire árulkodóak tudnak lenni bizonyos mondatok, szavak, gesztusok, akkor is, ha titkolni próbáljátok a valóságot.
Kutyát akartok örökbefogadni tőlünk úgy, hogy az előzőt odaajándékoztátok… Persze mentség van, “fiatalok voltunk”, “kinőtte a lakást”, “jött a baba”. Nem, nem hiszünk abban, hogy az ember az alap tulajdonságaiban komoly változásokra képes.
Ha valaki képes arra, hogy elhajítson magától egy életet, bármilyen okból is, annak lesz mentsége a következő lemondásra is, bármennyire is mentegeti magát az első kapcsán.
Kijárós volt a kutya, elgázolták, adjunk másikat. Most mit lehet tenni, hát így élt 10 évig, mindig kiment, csapott egy kanyart, hazajött. Ja, hát most nem volt szerencséje. Pech. De tíz évig jól élt! Hát az smafu?!
Egyetlen alkalommal adtunk kutyát olyan helyre, ahol az előzőt megmérgezték. Sok éves sztori, de soha nem fogjuk megbocsátani magunknak. Butch-ot látogatta a család, sokáig. Szerették, ő is szerette őket. Nem akartuk adni, a fenti okok miatt. A kutya egyre jobban sírt minden látogatás után, mikor vissza kellett mennie a kennelbe. Ragaszkodni kezdett. Letették a nagyesküt, hogy tudják, ki volt a mérgező, és már nem lakik ott. Odaadtuk. Butch fél évvel később halott volt. Megmérgezték. Csupán másfél éves volt.
Macskát vittek volna, lakásba. Fertőző betegségben halt meg, de több állatorvos is megerősített abban, hogy ez nem terjed tárgyak által. Majdnem odaadtuk, mikor a nagyi, aki elkísérte a családot, morfondírozni kezdett, nagyon is okosan…
“Te figyelj már Katikám, akkor lehet, hogy a Micike is beteg?”
Ki az a Micike??
“Nagyi, csssssss, hallgass már!!!”
De ki az a Micike?
Ja, hát az elhunyt macskának volt egy társa, aki nyilván szintén fertőzött volt, de azért vittek volna egy egészséges, szűrt macskát mellé. Köszi. Nyilván mi voltunk a világ rosszai.
Ha van másik kutya, elvárjuk, hogy behozzák, megismerkedni az új családtaggal.
“Jajjj, hát Buksira lehetetlen pórázt tenni, sosem sétált, ott a kert, minek a séta? Jó lesz az, Buksinak mindegy, kit viszünk, úgyis öreg már, meg süket, meg vak, nem fogja érdekelni”. Aha, oké. Tehát adjunk egy újabb kerti díszt, aki egy 300 nm-es börtönben fogja leélni az életét. Bocsi, nem.
Ivaros a saját kutya. De miért? “Jaj, hát ő egy FAJtiszta (fajtatiszta, de nem menjünk bele) kutya, és nyilván őt fedeztetni akarjuk, de ez a kis korcs nem fog fialni, nyugi, hát EZ nem is FAJtiszta. ” Ő. De mindegy.
“Van egy benti franciabucink/westie-nk/yorkie-nk/bichonunk, de kell egy az udvarra is házat őrizni.” Az milyen jó lenne… Bevonul a család esőben, fagyban, hóviharban, menhelyes ebzet meg kint kuksol magányosan, miközben a kicsikedvenc szobakutya a kanapén fetreng.
Egy komplett könyvet meg lehetne ezekkel a sztorikkal tölteni. Mit egyet, tízet.
Légyszi, ne nézzetek már úgy a menhelyre, mint egy turkálóra, egy használt cikk lerakatra. Ők ugyanolyan élőlények, érző lények, mint a fajtatiszta társaik. Ugyanazt érdemlik. És ebből nem engedünk.
Akkor sem, ha emiatt rossz hírünket keltitek.
SZERETJÜK őket.
És a legjobbat akarjuk nekik.