Majd jött egy telefon. A gazdi magából kikelve üvöltött a telefonban, hogy vigyük el a kutyát, mert nekik nem kell, állítólag visszatámad, kapkod. És a lánya grafikusnak készül, és ha a kutya beleharap a kezébe, baj lesz.

Elmondtuk, hogy szerződés szerint 3 hetünk van erre, de eszünkben sem volt ott hagyni addig, ilyenkor kizárólag a kutyát nézzük.

A napi rohanás mellett nem tudtuk megoldani, hogy kimenjünk érte, kértük, hogy hozzák be.
Majd jött az újabb telefon.
Megszoktuk már, hogy esetenként úgy beszélnek velünk, mintha egy darab rongy lennénk, de ez mindenen túltett.

Az ordibálástól, ami a telefonból jött, egyetlen mondatot képtelenek voltunk elmondani, a kutyát házilag leszedálták (!!!), de így is képtelenek voltak betenni az autóba.
A vér megfagyott bennünk.

A gazdi végül képes volt ordítás nélkül kommunikálni 1 percig, miután túlkiabáltuk, hogy nyugodjon már meg, ki fogunk menni a kutyáért.
Ma megtörtént az elhozatala.
Jamie hatalmas, gyönyörű, erős, stramm kutya lett, de a póráztól sokkot kapott.
Az a kutya, aki már jó úton haladt a sétáltatás terén.
Az a kutya, aki ugyan félősebb volt ugyan, de ezen kívül semmi gond nem volt vele soha.

Jamie össze van zavarodva. Agressziónak nyoma sincs, a mamlasz kamasz félve bújt hozzánk a kennelben, tekintetében ott a kétségbeesés, a kérdés, hogy most mi lesz.
A szívünk megszakad érte. A nagy kert és a család jelenléte helyett ma egyedül, egy kis kennelben hajtja álomra a fejét, rácsok mögött.
Rendbe fogjuk hozni lelkileg.
Jamie gazdit keres. Olyan igazit.

Jamie