Nagyon elgondolkodtunk ma. Ez a bejegyzés azért született, mert ma történt valami, ami gondolatok ezreit vetette fel bennünk. Előre leszögezzük, nincs bennünk harag, vagy rossz érzés, szimplán csak elméláztunk ezen a forró nyári napon az élet nagy dolgain… Nemrég egy fantasztikus családi napra kaptunk meghívást, a nyíregyházi Contitech cég szervezésében. Ezúton is nagyon szépen köszönjük a lehetőséget, igazán jól éreztük magunkat, és örömmel megyünk máskor is. 2 kutyust vittünk magunkkal, Karolát és Irinát. Irináról már írtunk nektek, 3 lábú, de ugyanolyan teljes életet él, mint a többi kutya. Mindenki nagyon kedves volt, simogatták őket. Hirtelen odafutott hozzánk egy szöszke, cserfes kislány. Bújt Irinához, simogatta, puszilgatta, beszélt hozzá. Néhány perc után elköszönt, odafutott az apukájához, és azt mondta neki: “Apa, nekünk is lesz majd ilyen édes kiskutyánk? De csak akkor, ha megvan mind a négy lába…” Az apuka válaszát már nem hallottuk, elmentek. Egész délután nem tudtunk szabadulni ettől a jelenettől. Azon filóztunk, hogy milyen őszinték a gyerekek, kimondják azt, amit a felnőttek nem mernek. Kimondják, hogy bár édes, cuki, de nem kell, mert fogyatékkal él. Nem kell, mert három lábú, béna, vak, vagy bármi, ami miatt úgymond értéktelenebb szerintük, mint bármilyen egészséges kutya. Sorra vettük a kutyáinkat, akik nálunk vannak, és nem “működnek” 100%-osan. Irina ugye 3 lábú. Alvin, Bence, Mirkó, Morty, Bubba, Tiberius vakok. Detti, Kófild, Csenge, Cooper gerinc vagy lábműtöttek, talán sosem fognak tökéletesen járni. Gringónak hiányzik a fél füle, letépték. Dózert egy lapáttal csaphatták fejen, kicsit elferdült az állkapcsa. “Selejt” kutyák. Nem jó. Nem hibátlan. Nem tökéletes. Nem kell. NEM KELL. Hömpölyögnek a súlyos szavak a kennelek közt, elvesznek minden esélyt ezektől a szerencsétlenektől, akik valószínűleg miattunk, emberek miatt jutottak idáig. Mi tettük ezt velük, mi gázoltuk el őket, mi nem vittük szemorvoshoz, mi dobtuk ki, mi bántottuk, mi hagytuk el őket. Mi, emberek. És mi mondunk ítéletet felettük, mi fosztjuk meg őket egy boldogabb élet lehetőségétől. Fura világ ez. Elrontunk valamit, és eldobjuk, hisz van másik, van új, van hibátlan. Ha valami szakadt, törött, az már nem jó, nem passzol a mi tökéletes világunkba. Ilyenek vagyunk, nincs mit szépíteni rajta. A legtöbb ember ilyen. Mi pedig örömmel simogatjuk Irina kis csonkját a lába helyén, megkönnyezzünk, amikor Tiberius vonásai ( aki retteg a kutyáktól, hisz nem látja, ki közelít) a hangunkra ellágyulnak, és csóválni kezd. Boldogok vagyunk, amikor Alvin elindul sétálni, és az orrával pótolja azt, ami a szeme miatt kimarad neki. Aggódunk, amikor Kófild megbotlik, hisz kissé koordinálatlan a mozgása, reménykedünk, hogy Dózer bohém kedvessége egyszer felülírja az elferdült pofi látványát. Ők soha nem fogják nézni, hogy az álomgazdi vak, béna, süket vagy sánta. Nekik ez semmit nem számít. Szeretjük őket, minden fogyatékosságuk ellenére. Mert egyetlen dologban mindannyian ugyanolyanok, mint a többiek. Hatalmas a szívük. <3