Zsiga

Körülbelül 8 éves, ivartalanított keverék kan kutyus.

Vajon milyen érzés lehet 8 év szabadság, boldog élet, hatalmas kert, szeretet után bekerülni egy 2×2 méteres kennelbe, egyedül, reményvesztve, napi pár órában egy pici csíkban üldözve a napfényt?

Zsigi kölyök korában került szerető gazdihoz. Csodálatos élete volt, gazdi mamija imádta őt. Aztán ő váratlanul meghalt.

Zsigi egyedül maradt, minderről semmit nem tudtunk.
Egy nap kaptunk egy telefonhívást, a gazdi lánya hívott. Arról számolt be, hogy bár a kutya azóta láncon van (???) , valahogy mégis elszabadult, és megölte a szomszéd németjuhászt…
Aki kétszer nagyobb volt nála.

Azonnal mennie kellett. Elmentünk érte, Zsigi pofija valóban tele volt mart, harapott, vérző sebekkel, de valahogy mégis hihetetlen volt, hogy ő volt a bűnös.
A mai napig nem tudjuk, mi történt pontosan.
Egyszerűen felfoghatatlan volt, amit elmeséltek.

Zsigi azóta nálunk van, egyedül, egy kicsike kennelben. Imád sétálni, imádja az embert. Bújik, puszit oszt, de borzasztóan egyedül érzi magát.

Egész nap azt a vékony napsütötte csíkot követi, ami kenneljébe besüt, ha elmegy előtte egy ember, feszülten figyel. Vajon megáll? Vajon hozzá jön?

Ha tovább haladunk, csüggedten ejti vissza sebes pofiját mellső lábaira. Ha lassítunk, füle az égnek áll, és figyel, vár, reménykedik, hogy talán hozzá jövünk.
Ha megállunk, felpattan, és lehunyt szemmel élvezi a simogatást rácson keresztül, ha etetünk, vagy takarítunk, le nem száll az emberről.

Tudjuk, esélytelen. 8 éves, bull típusú, kan, nem cuki, nem szép.
De a remény hal meg utoljára, nem igaz?
Zsigi gazdit keres.