Joe

2013.07.15-én született, ivartalanított keverék kan kutya.

Jó ideje halogatom már ezt a posztot Joe-ról. Felvállalni valamit, ami valahol a mi hibánk, de valahol mégsem, az nagyon nehéz. Mert mindig úgy indulunk, hogy jó lesz ez, ha megbízunk valakiben, aki azt mondja, amit kell (vagy amit hallani akarunk), és kedves, és normális, annak adunk kutyát, de soha, semmire nincs garancia. Soha. Az ő kapcsán pedig végre meg tudom fogalmazni, hol van a legnagyobb gond.

Lélekőrlő évekkel később azzal szembesülni, hogy egyszer valahol nagyon félrecsúszott valami, és ezzel tönkrement egy kutyának az élete, akiért mi felelősséget vállaltunk, akinek megígértük, hogy nem lesz semmi baj. Soha többet. Ehhez képest olyan hajmeresztő sztorik történnek, amik nagyon komolyan megrengetik az emberekbe vetett hitünket és bizalmunkat.

Joe pár hónapos cuki kölyökként érkezett 7 évvel ezelőtt. Nem voltam még itt, nem ismertem a kutyát, az infóim a nyilvántartásból vannak. Valahol a belvárosban kóborolt egyedül. 1 hónappal később örökbe fogadták nem messze Nyíregyházától, egy tök normális család.

Amikor elkezdtem a menhelyen dolgozni, rengeteg álmatlan éjszakám volt amiatt, hogyan lehetne az éves szinten több száz örökbeadott kutya sorsát követni, kb. a haláláig. Átlagban mondjuk beszéljünk 500 kutyáról (néha több), akit örökbe adunk egy évben.

Számoljunk mondjuk 10 évvel, amíg a kutya él, persze ez lehet akár 15-18 is, főleg keverék kutyáknál. Nézzük azt a verziót, ami a legkevesebb kutyát jelenti, azaz, 500×10, 5000 kutya. Aki minden remény szerint életben van, és a mi gondozásunkból került ki. Ha minden kutyát minden évben minimum egyszer le akarunk ellenőrizni, az napi szinten 13-14 telefonhívást jelent, munkaidőben. Amikor az emberek nagy része egyébként fel sem veszi a telefont. Egy ember órákat töltene el minden áldott nap csak ezzel. Optimális esetben ezt csak hétvégén lehet megejteni, az hétvégenként közel 100 hívást jelent. Lehetetlen.

Kitaláltam, hogy legyen egy mentorprogramunk, 13 önkéntes jelentkezett, és csupán egy évnyi kutya ellenőrzését dobtuk szét köztük. Volt önkéntes, aki hetekkel később sem telefonált még egy gazdinak sem. Volt, aki becsülettel végigtolta a listát, volt, aki hónapokig ült rajta, pedig mindenki nagyon lelkes volt az elején. Mindegy lett volna, ha mi csináljuk ezt, csak erre már tényleg végképp nincs kapacitás.

A reakciók egyébként ezerfélék voltak. Volt olyan gazdi, aki konkrétan felháborodott, hogy mit képzelünk mi, hogy „zaklatjuk”. Volt, aki szemrehányó volt, hogy igazán kereshetnénk többször is, havonta legalább egyszer. Ő egyszer sem jelentkezett. Volt, aki nagyon örült, és büszkén mutatta meg a kutyát.

Aztán jött az újabb ötlet, legyen egy zárt, gazdis csoportunk. Ahol tényleg csak olyanok vannak, akik tőlünk fogadtak örökbe. És oda lehet képeket, videókat küldeni, így kapcsolatban maradunk velük. A csoport kissé felhígult, több mint 1000 ember van bent, de kb. 30-40 olyan gazdink van, akik rendszeresen küldenek képeket, vagy osztják meg velünk élményeiket a kutyákkal/macskákkal kapcsolatban. Ezen nyilván változtatni fogunk. Szóval marad a bizalom.

Ami törékeny, ingatag, és olyan emberek is érzik ezt sajnos, akik újonnan akarnak tőlünk befogadni valakit, és szembesülnek a kérdésekkel, aggodalmakkal, amiket a rossz tapasztalatok táplálnak. Akik meglepődnek azon, hogy mennyire rosszul érint minket, ha a kennel szóba kerül pl. Ez is megérne egy külön posztot…

Szóval Joe. 7 éve elvitte egy család. Pár hete pedig csontsoványan, bőrbetegen, egy romos, elhagyott melléképületnél találtak rá láncra verve. Az ibrányi állatvédők mentek ki, a posztjukat látva mi is dühöngtünk, hogy milyen gazda ez, stb., stb.

Másnap felhívott Emese, az egyik ottani állatvédő. „Évi, ő a ti kutyátok.” Nem értettem. „A tiétek. Chipes. Tőletek fogadták örökbe”. Jött a már nem egyszer tapasztalt gyomros, mi adtuk örökbe… Mi adtuk örökbe… Mi tettük ezt vele… Ez zakatolt az agyamban, persze közben már az is, hogy melyik kennelbe tesszük, hova rakjuk, mert nem volt kérdés, hogy Joe a mi felelősségünk, egy életen át.

Közben kiderültek dolgok, a gazdi pár hónapja halt meg, addig a a kutya ELVILEG boldogan élt a családban. A családfő halála felborított mindent. Állítólag a család odaadta valakinek, mert nem bírtak vele (szökni kezdett), aki szintén tovább adta valakinek, aki megbízott valakit, hogy etesse a kikötött kutyát ott valahol a semmi közepén.

Az a valaki meg kb. elfelejtette, bár nyilván etette valaki, hisz ez nyár végén történt, 2-3 hónap alatt éhen halt volna, ha semmit nem kap. Csontsovány lett és bőrbeteg is, és persze a lánc sem volt rá jó hatással. Emberrel ultracuki, de kennelen keresztül a többi kutyára még őrjöng, a macskákat meg le akarná vadászni, ha tehetné. 7 év után ezt érdemelte. Erre szokták mondani, hogy a gazdi kb. „forogna a sírjában”, ha ezt tudná. Felfoghatatlan számomra, hogy ha valaki szerette az elhunytat, hogy teheti meg ezt a kutyájával, akit meg ő szeretett 7 éven keresztül? Ha nem megy tovább, miért nem szól, hogy fogadjuk vissza? Miért kell ezt tenni egy élőlénnyel? Költői kérdések.

Mindenesetre Joe ismét velünk van, természetesen rendbehozzuk testileg-lelkileg, de nem tudjuk, hogyan tovább. Mert 7 éves, mert fekete, mert macskázik, mert egyelőre nem kompatibilis kutyákkal. Meglátjuk. Sajnálom, Joe. Nagyon sajnálom.

(Novák Évi)

Joe virtuális örökbe fogadója Ádám Karina