Hanka

2020 februári bejegyzés új infóval hamarosan!
Most kivételesen egy olyan kutya kap posztot, aki nem örökbefogadható.
Ő az egyetlen nálunk, akit nem tudunk és nem is szeretnénk egyelőre családba adni.
Ő Hanka.
Hónapokkal ezelőtt, Paszab településen szedtük össze. Kizárólag azért lehetett megfogni, mert le volt bénulva, mozdulni sem tudott. Medencetörése volt, megműtötték.
Az első pillanatban láttuk, hogy ő nagyon nehéz eset lesz. A karanténban egy sarokba húzódott, nem reagált sem a kedvességre, sem a simogatásra, sem a finom falatokra, semmire. Akkor evett, mikor senki sem látta.
Ivartalanítása, gyógyulása és varratszedése után pedig csak néztük egymásra, hogy oké, de innentől hogyan tovább…
És innentől a saját személyes érzéseimet és élményeimet osztom meg veletek. Hanka nem az esetem, kinézetre. Bár pályázok egy fekete kutyára még, de én a bundás-kócos típust szeretem leginkább, a “puha” kutyákat, ők a gyengéim.
Mellette viszont egyik saját, bántalmazott, idős kutyim miatt az ilyen rettegő, félős kutyák is. Nagyon.
Hanka tehát beköltözött az irodába. Tudtam jól, hogy ha letesszük a telepre, egy kennelbe, örökre elveszítjük őt, soha nem fog kinyílni, egy lelki roncs marad.
Hetekig hozzá sem lehetett nyúlni az irodában.
Illetve bármikor a közelébe mentünk, felpattant és elmenekült egy sarokba.
Egy nap nem pattant fel. Csak megmerevedett, és várta, mi lesz. Hozzáértem.
Remegni kezdett, mint a kocsonya, kigúvadt szemmel lihegett, úgy bestresszelte magát.
Innentől minden nap mellé ültem, testi kontaktust teremtve. Nagyon lassan haladtunk. Éjszakánként a kamerát lestem, hogy mit csinál, nagyon sokat vonyított, miután elmentünk, pedig napközben a hangját sem hallottuk. Volt, hogy állt az iroda közepén, és fejét a magasba tartva keservesen sírt.
Aztán eljött az a nap is, mikor már nem remegett az érintés miatt. Csigalassúsággal haladtunk, megérkezett az első halovány csóválás, majd az első puszi is. Ekkorra már hónapok teltek el, Hanka nagyon rég az irodában lakik.
Mára eljutottunk odáig, hogy reggelente kirobbanó örömmel fogad minket, de csak azt a 2-3 embert, aki igazán közel áll hozzá.
Amikor megérkezek, még be sem lépek, de már hallja a hangom, lát az ablakon keresztül, és már koncertezik, le sem pakolok szinte, de kiköveteli, hogy leüljek mellé, ez a mi kis reggeli rituálénk.
Mászik rám, puszit oszt, bújik, táncol, és csak mondja, mondja a magáét, hogy mi történt azóta, mióta nem láttuk egymást.
Pár napja úgy éreztem, szintet kell lépnünk.
Nem normális dolog, hogy 20 nm-en él, friss levegő csak az ablakon keresztül jut neki, és napfény is. Nem sétál ugyanis. Nem azért, mert lusták vagyunk, hanem mert konkrétan attól félek, hogy szívrohamot kap.
Sokkot kap, ha hámot vagy pórázt teszünk rá. Jó pár napja nagyon kellemes idő van délután, így pár napja elkezdtem ölben kihordani.
Ahogy leteszem a fűbe, és leülök mellé, kétségbeesetten és elkeseredetten mászik az ölembe, a hátamra, kapaszkodik belém, fejét a nyakamba fúrja, és kigúvadt szemmel remeg, mint a kocsonya. Ahogy felállok, elkezd rodeózni a póráz végén, sokkot kap, és magánkívületi állapotban próbál visszajutni az irodába. 10 perc a max, amit kint tudunk tölteni.
Millió hámot kipróbáltunk, volt, ami beválni látszott, de ekkora őrjöngést egyik sem bír ki.
Sima nyakörvet sem. Kizárólag fojtópórázzal tudunk kimenni, ez az egyetlen, amiből nem tudja magát kirántani.
Szeretnék vele sétálni, de nem lehet.
Fogalmam sincs, mikor jutunk el odáig, hogy rá merjem őt bízni valakire, aki esetleg a családja lehet. Ha sosem jön el ez a pillanat, akkor Hankának mi leszünk a végleges családja. Nem tudni, hány éves lehet, picit őszes a pofija, és a fogai is kopottak itt-ott, lehet 4-5, de 8-9 éves is. Meghatározhatatlan.
Ez a 20 nm-es iroda jelenti neki a stabilitást, a biztonságot, az egyetlen olyan helyet a világon, ahol ő önmaga lehet. Mi jelentjük neki a családot. Egyelőre.
Megszokta a folyamatosan jövő-menő idegeneket, meg is szagolja a felé nyújtott kezeket, néha a jutifalatot is elfogadja mástól, sőt, óvatosan simogatni is lehet, de szóba sem jöhet nála, hogy valaki rajtunk kívül leüljön mellé a kanapéra, mert azonnal menekül.
Maximálisan megbízom benne, tudom, hogy sosem harapna meg, és látom, hogy óriási erőfeszítéssel és józan ésszel igyekszik felülkerekedni az ösztönén, hogy ha számára kellemetlen dolog történik, akkor harapással védekezzen. De egyáltalán nem bízom abban, hogy mást nem harapna meg, ha finom erőszakkal próbálná őt rávenni valamire.
Sosem volt még dolgom ilyen kutyával.
Nagyon szeretem, és a legjobbat akarom neki.
Nem vihetem haza, mert egyrészt ebben nem egyedül döntök, másrészt a saját 3 kutyám a lélektani határ nálam, akik a menhely mellett megkaphatják azt, időben, energiában, minőségi ellátásban (kaja, állatorvos, vitaminok, lemozgatás, kozmetikus, játék, tanítás), ami egy kutyának jár.
Neki nem lenne jó nálam negyedik kutyaként.
Nem tudom, mi lenne jó neki.
De azt tudom, hogy nálunk neki mindig helye lesz, az irodában, az ő kis biztonságos világában.
Ha pedig egyszer valaha készen fog majd állni, csakis olyan helyre mehet, ahol ő lesz a minden.
Mert megérdemli. ❤️
(Novák Évi)