2 éve történt… Tavaszodott. Maszkos, bundás kis kamasz volt még, rosszul indult a sorsa, de jött egy levél, és kivirult minden. Gyönyörű lakásba költözött, értelmiségi párhoz, kaptuk a sok fotót, videót, Chewie ugatja a galambokat, Chewie ágyban alszik, kirándul, sétál, pancsol, autózik, bandázik, kutyasuliba jár, nyaral, festmény készül róla…. Pár hónappal később üzenet, hogy talán jó lenne mellé még egy kutya, ilyesmik… Aztán csend.

Ez általában így szokott lenni, az első napok izgalma után eltelik pár hét, mire újra írnak, majd pár hónap, és egy idő után teljesen minimalizálódik a kapcsolat. Tévhit azt gondolni, és ezt sokszor megkapjuk, hogy életszerű utánkövetni minden egyes kutyát élete végéig.

Ez azt jelentené, hogy mondjuk éves szinten 10-20 kutyát engedünk be, nem több százat, és őket lehetne követni hosszú évekig. Fizikai képtelenség. Egy utópisztikus álom.

Próbálkoztunk önkéntes segítséggel is, de nem volt hosszú életű a projekt sajnos.

Teljesen nyugodtak voltunk felőle. A gazdák leveleiből áradt a szeretet, a kedvesség, álmunkban meg nem fordult a fejünkben, hogy valami gond lesz.

Aztán durván egy hete jött egy telefon, egy borsodi állatvédő lánytól. Megkereste valaki, hogy új gazdát akarnak találni egy kutyának, mert megszületett az első gyerek, és nem tudnak már a kutyával annyit foglalkozni. Ő bekérte a kiskönyvet, amiből azonnal látszott, hogy a kutya a mi védencünk volt.

Az első telefonbeszélgetés alkalmával kb. kikérték maguknak, hogy mit gondolunk mi, és hogy kb. azt csinálnak, amit akarnak, a kolléganő felhívta a figyelmüket a szerződésre, aminek 2 pontja is védi a kutyát az ilyen akcióktól. Közölték, hogy bocs, de pont a kutya miatt (túl aktív, stb) nekik nem volt idejük elolvasni – 2 év alatt sem – , és hogy ugyan küldjük már át a szerződést… Ami amúgy nekik is megvan.

Mindent megőrzünk, így elküldtük. A második beszélgetés már a férjjel játszódott le, elmondása szerint mi nagyon felzaklattuk a feleségét. Végülis, mi nem voltunk zaklatottak, dehogy… Nem mellesleg az említett kolléganő a sok sz….ság ellenére is, ami napi szinten ömlik ránk, még mindig képes higgadtan, normális hangnemben kommunikálni ilyen esetben is, pedig hosszú évek óta dolgozik ebben a világban.

A lakásból már elköltöztek, a telefonbeszélgetés alapján Chewie udvari kutyává degradálódott vissza. Az akkori bizalmunk atomjaira hullott. Jeleztük, hogy kizárólag rajtunk keresztül, általunk gazdásodhat újra, kértük, hogy hozzák vissza. Az általuk megjelölt időpontot elfogadtuk, nem jöttek. Még aznap felhívtuk őket, ismét jött egy sor magyarázkodás, meg hezitálás, egyértelművé tettük, hogy a kutyát VISSZA KELL HOZNI.

Ma megérkezett. Egy családi barát hozta vissza, nem ők, akitől egy röpke órán keresztül hallgatta a kolléganő, hogy a kutya a vesztese ennek az egésznek (egyetértünk), és hogy a mi egónk miatt fog most szenvedni. Hűbakker. A mi egónk miatt. Mert nem hagytuk, hogy odaadják egy vadidegennek, a gyerek miatt.

Azt is meghallgathatta a kollegina, hogy amúgy is, csináltak volna neki egy kennelt (!!!!), és amíg a gyerek kint lett volna az udvaron, addig a kutyát elzárták volna tőle.

Miután a kollegina jelezte, hogy a kenneltartást szigorúan tiltja a szerződésünk, jött a helyesbítés, neeem, nem is kennel lett volna, hanem egy elkerített udvarrész. Mindezt azok után, hogy egy másik állatvédőn keresztül pár napja még új gazdát akartak neki találni. Ismét el lett mondva, a családi barátnak is, hogy a bizalom darabokra hullott, ha valakinek megfordul a fejében, hogy szabadulni kell a kutyától, az mondhat bármit utána, már semmit nem hiszünk el neki.

És akkor most nézzük a kutya szemszögéből a dolgokat, aki a „mi egónk miatt” szenved.

Megszületett valahol. Nem kívánatos élőlényként, ki is dobták a testvéreivel együtt. Egy dobozban, azt azért kaptak a kedves extulajtól.

Hozzánk kerültek, hetekig karanténban éltek, majd jött valaki, aki esélyt adott. A rossz kezdet után hosszú ideig tartó boldogság jött, élmények, kalandok, kényelem, szeretet, figyelem. Egy korábbi levelezésünkben amúgy, bár elvicceskedtük, de a gazdi szó szerint azt írta: „Az elején elrontottuk. Nagyon sajnáltuk, hogy szegénynek nem volt saját otthona…. úgyhogy a fejünkre nőtt”.

Chewie akkoriban kamasz volt, hadilábon állt a szobatisztasággal, sok mindent megrágott, hisztis is volt, el lett kapatva, ez tény. Ő ezt nem érzékelte, csak azt, hogy neki most jó. Hogy valahova tartozik, hogy ő van a figyelem középpontjában, ő a minden, az első „gyerek”.

Mert bármennyire is tiltakoznak sokan, az igazság az, hogy bizony sok fiatal pár kimondva-kimondatlanul (sokan kimondják…) a nagy babaprojekt előtt egy kisállattal kezdi a felelősséget szokni. Ezzel amúgy nincs is baj, ha nem az történik, mint ami itt. Hogy amikor jön az igazi gyerek, a kétlábú, akkor a négylábú kedvenc repül. Az élettérből, a közös élményekből, adott esetben a lakásból, az ágyból, és a szívekből is. Mert hát hogyan is lehetne egy gyereket összehasonlítani egy állattal, ugyebár?

A kutya pedig nem érti az egészet. Nem érti, mi történt, miért lett megtűrt személy, miért csak egy felesleges nyűg, aki elől el kell rekeszteni az új családtagot. Aki csak azt látja, hogy fenekestől felfordult körülötte a világ.

Hogy már nemhogy az ágyban nem alhat, de a lakásba sem teheti be a lábát. Hogy már nincsenek élmények, nincs semmi, mert jött valaki más, aki milliószor fontosabb lett, mint ő. Mert ő csak egy kutya (amit ő persze nem ért), egy gyerek meg mégiscsak egy gyerek. Nincs már annyi törődés, szeretet, nincs babusgatás, mert már mást babusgatnak helyette.

Nincs esélye bebizonyítani, hogy az ő szíve bizony hatalmas, és a legtöbb kutya, ha a gazdik helyesen kezelik az egészet, nemhogy egy nemkívánatos egyén nem lesz, hanem adott esetben a gyerek legjobb barátja, őrzője, védője, pajtása, cinkosa lesz. Egy örök és eltéphetetlen kötelék alakulhat ki, egy láthatatlan kapocs, de ehhez kellenek a szülők is.

A kutya nem egy próbababa. Nem egy gyerekpótlék, akit be lehet támasztani a sarokba, ha jön az utód. A kutya mentálisan élete végéig egy gyerek marad agyilag, vannak érzései, nem is kevés, és fáj neki, ha ez történik vele.

A történet egyik tanulsága tehát az, hogy tudjunk már valamennyire tervezni. Legyen már annyi önismeretünk és következményelemzési képességünk, hogy fel tudjuk mérni, hogy ha ez történik, ez lesz, ha az történik, az lesz.

A globális gondolkodás, a mérlegelés, a tervezés, a jövőkép nem ördögtől való dolog. Gyereket sem két évre vállal az ember, normál esetben képesek vagyunk felmérni a lehetőségeinket. Nyilván nem mindenki, de azért egy diplomás, értelmiségi családtól ez elvárható.

Ha az az embertípus vagy, akinél mindent felülír a gyerek születése, és minden mást háttérbe szorítasz emiatt, akkor ne vállalj kutyát azért, hogy rajta gyakorolj. Vagy, mert az milyen nemes dolog.

Ha nincs benned kitartás, és nem tudsz elköteleződni egy életre valaki/valami mellett, ne vállalj kutyát. Egy gyerek születése nem az az ok, amit előszeretettel rángatnak elő sokszor az emberek, miszerint „honnan tudod, mi lesz 10 év múlva?”, meg hogy „neked is megváltozhatnak az életkörülményeid”. Valóban. Sok esetben találkoztunk már olyan sztorikkal, amik abszolút érthetőek voltak. De ez nem olyan.

A másik tanulság az, hogy a szerződés sokak szerint csak egy darab papír, ami semmit nem számít. Gyerekek, számít. Számítania kell. Megértjük, hogy az örökbefogadás öröme elhomályosítja a józan eszet sok esetben, és a csillogó kutyaszemek kereszttüzében, a mámoros hangulatban sokan meg sem hallják, mit mondunk, és nem érdekli őket, mit írnak alá, de ettől a szerződés még létezik. Sem autót nem vásárolsz, sem házat nem építtetsz, sem hitelt nem veszel fel szerződés nélkül. Ez alap. Ahogy az is, hogy nem írunk alá semmit, amit nem olvasunk el.

Chewie nem érti, mi történt most. Ideges, feszült, fél, vadidegenek vagyunk számára már rég, hiába mi mentettük meg a biztos haláltól anno. Ő erre már rég nem emlékszik. Egyet tud, hogy összeszakadt körülötte a világ. Minden, amit biztosnak hitt, most elpárolgott. Elveszítette azokat az embereket, akikért az életét adta volna. Meg fog nyugodni, hozzá fog szokni az új helyzethez, találni fogunk neki új családot. Egy biztos: az ő visszajövetele nem a mi egónk következménye. Sajnáljuk, Chewie. Minden rendben lesz. Hamarosan.