És akkor jöjjön az a poszt, ami már nagyon rég érlelődik bennünk. Az örökbefogadás utáni időszak.

Az örökbefogadás utáni időszak, és a döntés, amikor a befogadó család nem tudja vagy nem akarja tovább gondját viselni a befogadott állatnak. Mert bizony ilyen is van, sajnos szép számmal.
Tekintsünk most el attól, hogy mit él át egy kutya, amikor felfogja, hogy a szeretett gazdi számára nem létezik többé, bár ez a legrosszabb része az egésznek, de most kifejezetten az emberi oldalt szeretnénk kiemelni.
Az utóbbi időben valahogy divat lett kutyát kölcsönözni. Igen, kölcsönözni, mert sokan azt hiszik, hogy a kutya egy tárgy, amivel ha gond adódik vagy megunjuk, lepasszoljuk.

És még mindig nem azokról az esetekről beszélünk, amikor a gazdi felhív, bejön, normális hangnemben, töredelmesen bevallja, hogy kudarcot vallott, és meghaladta a képességeit egy bizonyos kutya. Vagy épp a kutya nem tudott beilleszkedni normálisan a családba. Vagy kiderült, hogy nem passzolnak össze. Van ilyen is, és ha legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudjuk megmásítani a döntést, akkor jön az, hogy visszajön a kutya.

Vannak azok az esetek, amikor flegmán, idióta kifogásokra hivatkozva dobják vissza, úgymint : “leszedi a szárítóról a ruhákat, megugatja a postást, kimegy a nyitott kapun, ráugrott a gyerekre, odaszart a teraszra, öreg már, túl nagy lett, túl kicsi maradt, fél a vihartól”, és társaik. Ilyenkor úgy gondoljuk, anno rosszul mértük fel az illetőt, és jobb a kutyának, ha visszajön, inkább, mint egy olyan helyen éljen, ahol nem szeretik.

A legfelháborítóbb módszer viszont az, amikor mélyen hallgatnak, vagy jeleznek egy problémát, de úgy tűnt megoldják (aztán mégsem), és a kutya a tudtunk nélkül eltűnik a süllyesztőben. Egyszerűen eltűnik, ami egy ellenőrzés során kiderül, majd flegmán odavetik nekünk, hogy “jaaa, már rég odaadtuk másnak a kutyát. Hogy kinek? Hát ööö izé, egy másik családnak. Ja, nem tudjuk hol lakik meg a telefonszáma sincs meg, de jó helyre került, higgye el.” Ilyenkor jön a jéghideg szorítás a gyomorban, hogy hol a kutya?! Hol van az a kutya, akit megmentettünk, szerettünk, ápoltunk, gondoztuk, akinek a legjobbat akartuk??? Hol keressük? És nem marad semmi, csak a tehetetlen düh, hiába írunk be bármit a chiphez, a kutya attól nem kerül elő. Kutyapofik, meleg barna szemek, nyiladozó bizalom, hetekig tartó felépülések lebegnek a szemünk előtt, emlékek, kitörölhetetlenül, és a kutya nincs meg. Irtózatos érzés.

Folyamatosan böngésszük a Jófogást. Több kutyánkba beleszaladtunk már így, és nem ám ostoba emberek voltak a gazdik. Értelmiségiek, felnőtt, családos, felelősségteljesnek tűnő emberek, ismerősök próbálták megúszni a szemrehányó tekintetünket, amit, gáz, nem gáz, nem tudunk elrejteni. Nem tudunk úgy tenni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, nem tudjuk elrejteni a csalódásunkat. Igen, jár némi kellemetlenséggel, amikor be kell ismerni, hogy bizony adott szituban kudarcot vallottak. Hogy azt mondják egyenesen, azt hittük menni fog, de mégsem.
Ehelyett azt az utat választják, hogy egy internetes hirdető oldalra feldobják a kutyát, miszerint ingyen, vagy ötezeré’ elvihető. Mert hát chipes a kutya, meg oltott, meg ivartalan. Csak azt felejtik el az emberek, hogy Állatbarát Alapítványos chip van a nyakában, és hiába át van írva a gazdi, az előzmények visszakövethetőek. Meg azt is elfelejtik, hogy van egy szerződésünk. Amit aláírt, és amiben teljesen egyértelműen le van írva, hogy a kutya NEM adható oda másnak, nekünk pedig visszavételi kötelezettségünk van. Minket komolyan nem érdekel, amikor azzal jönnek, hogy nem olvasták el a szerződést. Tudjátok, “a törvény nem ismerete nem mentesít…”
Bele sem gondolnak ezek az emberek, hogy mi őket választottuk, nekik szavaztunk bizalmat, rájuk bíztuk a kincseinket, a kutyáinkat. A mi kritériumrendszerünk szerint gazdásítunk, nem az övé szerint.

A mai 2 esetnél viszont végleg betelt a pohár. A nyíregyházi gyepmesteri teleppel egyeztettünk ma egy másik dologban, és csak úgy mellékesen megemlítették, hogy 2 alapítványos kutyát is beadtak oda a közelmúltban. Konkrétan nem kaptunk levegőt. Nem hittünk a fülünknek. Az egy dolog, hogy a nyíregyházi gyepi előtt le a kalappal, a srácok nagy állatbarátok, hosszú évek óta nincs altatás, az meg egy másik, hogy a gyepik többsége sajnos nem ilyen. És nem minden kutyánk Nyíregyházára megy örökbe. Sőt. Lepergett a szemünk előtt, hogy vajon hány kutyánk kötött ki valahol gyepin, vagy utcán? Carl és Ribizli természetesen már nálunk van, azonnal indultunk értük a gyepire.

Az örökbeadási feltételeink szigorúak. Sok esetben nem lehet azonnal elvinni a kutyát, beszélgetünk a jelöltekkel, fotókat kérünk a körülményekről, sokszor mi visszük ki az adott kutyát a gazdihoz, mentorprogramunk van, 13 önkéntesünk ellenőrzi a kutyáinkat, ahogy tudják, igyekszenek mindenhova eljutni, próbáljuk felmérni a terepet maximálisan, és mégis belefutunk ilyen esetekbe. Egyszerűen nem tudunk már lassan megbízni senkiben, annyi csalódás ért már minket. Keressük a hibát magunkban, de nem tudjuk, mit tehetnénk még, hogy kizárjuk ezeket az eseteket.
Korrektség. Ez az, ami hiányzik az emberekből. Fogjátok fel, hogy ami nektek egy megunt tárgy, nekünk ők féltve őrzött kincseink, akiket rátok bíztunk. És nem érdemeltétek meg a bizalmunkat.