Az említett poszt amúgy egy macskáról szólt, akit a kapuban találtunk meg 3 nappal azután, hogy a gazdája le akarta adni, és mi nemet mondtunk. A poszt végére IRÓNIÁBÓL odaírtam, hogy kedves gazdi, volnál szíves visszajönni érte, ivartalaníttatni, ahogy megígérted, majd gazdát keresni? IRÓNIA volt.

Nyilvánvalóan eszem ágában sem volt visszaadni, nem ment el az eszem, annak ellenére sem, hogy tényleg dugig vagyunk macskákkal (is), de páran mégis komolyan vették, és legnagyobb döbbenetemre elkezdtek minket ekézni, hogy milyen állatvédők vagyunk mi. Hogy mit képzelünk. Hogy mi lesz vele, ha visszakerül.

Egyébként, meglepetés…

A poszt után pár órával a gazdi megjelent a menhelyen, és közölte, hogy látta a posztot, és visszajött érte, mert amúgy nem bedobta, hanem aznap, amikor le akarta adni, kiugrott a kocsiból, és elszaladt… És hogy kereste. De elviszi, persze. Hisz kereste.

Nyilvánvalóan nemet mondtam. Nem, nem a kommentek miatt. Hanem alapból, zsigerből, mert az állatvédő énem ezt diktálta. A tulajdonos láthatóan megkönnyebbült, „hát, akkor köszi” felkiáltással távozott.

Kitettünk a minap egy videót. A kiskutya, Edgar nagyon félős még, óriási trauma érte. A szeme láttára verték meg brutálisan az anyját, akinek kifolyt a szeme és a koponyája betört, mert a gazdája részegen földig verte. Ő pedig végignézte.

A kommentek közt kaptuk persze a jótanácsokat, mellé kellene feküdni, nyugtatni, bátorítani, simogatni. Tudjuk. És azt is, hogy jót akartok, tényleg, de ugye nem feltételezitek, hogy nem foglalkozunk külön a traumatizált kutyákkal?

Nekem személy szerint gyengéim a bántalmazott kutyák. 4 saját kutyám közül kettő súlyosan traumatizált eb volt, hosszú ideig tartott, míg viszonylag egészséges lelkű kutyák lettek, a mai napig vannak maradványok, de dolgozom rajta, nem keveset.

Az irodában folyamatosan van olyan kutya, aki retteg, most épp Zsázsa és Mina, de ott volt Hanka, Rolex, Kaira, Coyote, Robinson, meg még jó páran, akik azért jöttek rendbe, vagy legalábbis örökbefogadható állapotba kerültek, mert nem hagytuk, hogy a saját elméjük börtönébe zárva örökre elveszítsük őket.

De volt már rá példa, nem is egy, hogy Brigi cipelt haza antiszoc kutyákat, a telepen jelenleg Vivi, de korábban több más kolléga is keményen dolgozik/dolgozott azon, hogy megtörje azt a bizonyos jeget. Lara 6 év után, a karanténban oldódott fel, egy telepi kutyabalhé után, és most már gazdis.

Igyekszem megmutatni, miről szól az életünk, de ha olyan kutyát posztolok, aki „nem százas”, mindig jönnek azok, akik sokkal jobban tudják, mit kell tenni. „miért simogatod erőszakkal, nem látod, hogy nem akarja?” Miért nem simogatod, hisz csak az segítene??” Miért nem beszélsz hozzá, miért beszélsz hozzá, miért nincs alatta pléd, miért ilyen pléd van alatta, miért kint van, miért bent, miért nem adsz neki jutifalatot, miért adsz?” És sorolhatnám.

A legtöbb állatvédő folyamatosan bírálva van. Folyamatosan. Tudom, sok szakma ilyen, az emberek sportot űznek abból, hogy szidják a buszsofőröket, a bolti eladókat, a tanárokat, az ügyvédeket, a közmunkásokat, a takarítókat, a fodrászokat, stb.

Csak van egy nagy különbség. Mi nem tehetjük meg, hogy ne a nagy nyilvánosság előtt éljük az életünket. Mert ha bezárkózunk, nem posztolunk, nem mutatunk meg semmit, ami itt történik, akkor nincs támogatás, nincs örökbeadás, a védenceink nem kapnak esélyt. Nekünk önként kell magunkat „az oroszlánok elé vetni”.

És ezzel kitesszük magunkat egy halom negatív energiának, bírálatnak, kritizálásnak, ami nemhogy nem visz előre, de értékes energiákat, perceket, órákat vesz el a mentettjeinktől. Sőt, tovább megyek, a kutyáink/macskáink is pontosan érzik ezt.

Mert mikor leszáll a vörös köd, és kicsordul a könny, és facsarodik a szív, és görcsbe rándul a gyomor, bizony sokszor elfelejtjük, hogy pár méterre tőlünk ott van Ő, az állat, akinek nyugalom kell, kiegyensúlyozottság, és nem az idegbeteg lelkiállapot, amibe sokszor azok az emberek sodornak minket, akik ELVILEG állatbarátok. Csak ezek az emberek elfelejtik, hogy a rettegő pillantások, az összerezzenő testek mögött ott vagyunk mi, állatvédők, akik miatt ezek a kutyák/macskák/lovak/madarak/kecskék/bármi más BIZTONSÁGBAN vannak már, testileg legalábbis, és a fizikai szükséglet kielégítése mellett bizony óriási szükségük van támogató, higgadt, nyugodt magatartásra tőlünk.

Az állatmentés nem csak az állatokról szól. Hanem az emberekről is, akik ezt az egész fenntarthatatlan rendszert próbálják erőn felül fenntartani, mondom ezt úgy, hogy eszemben sincs saját magunkról ódákat zengeni.

Nem vagyunk hősök, nem vagyunk istenek, nem vagyunk csodatévők. Csak pár száz ember ebben a kicsiny országban, akik az életünket tettük fel rájuk.

Légyszi, egy kicsit kevesebb kritika, és több megértés, empátia. Úgy könnyebb lenne. Vagy legalább nem ennyire nehéz. Köszönöm. Minden állatvédő nevében.

(Évi)