Tegnap egy állatbarát behozott hozzánk egy ivaros kan kutyust aki a kocsik közt rohangált az úton. Teljesen megszokott történet, napi szinten rengeteg ilyen sztorival találkozunk. A kutya chipes volt, a gazdi jött érte. Rövid, de velős beszélgetésünk bebizonyította, hogy hiába a rengeteg felhívás, felvilágosítás , még mindig óriási homály van sokakban, ragaszkodnak tévhitekhez, ami kutyák tízezreinek halálát okozza évente Magyarországon.
A gazdi elmondta, hogy a kutya néha elmegy, de mindig hazatalál, és kérdésünkre, hogy miért nem ivartalanít, a válasz egy foghegyről odavetett mondat volt: “na én biztosan nem fogom megcsonkítani a kutyuskámat, ez állatkínzás.”
Aha. Valóban az. Ha állatkínzás az, hogy egy rutinműtéttel megoldjuk azt, hogy a kutya kínjában ne verje szét a kerítést, ne akarjon mindenáron szaporodni, akkor mi valóban állatkínzók vagyunk. Ha elejét vesszük az emlő és prosztatadaganatnak, gennyes méhgyulladásnak, állatkínzók vagyunk. Ha nem tesszük ki annak szeretett szuka kutyánkat, hogy évente 2 almot fialjon, majd a kicsik az út szélén kidobva kössenek ki, mert képtelenség ennyi kölyöknek felelős gazdit találni, állatkínzók vagyunk.
Mi csak egy dolgot kérünk mindazoktól, akik elzárkóznak ettől: jöjjenek ki hozzánk, nézzék végig, mennyi kölyök vár arra, hogy valaki beleszeressen, és utána mondják azt, hogy ez állatkínzás. Egyszer, csak egyszer nézzenek bele azoknak a kicsiknek a szemébe, akik elárvultan, egymásra gömbölyödve szuszognak a kennelekben.
Igen, lehet, hogy az ivaros kutya mindig hazamegy csavargás után. De egyszer eljön a pillanat, amikor hiába várjuk haza őt, mert ha mi nem “csonkítjuk” meg őket, akkor talán egy teherautó fogja egy forgalmas út közepén. És akkor már egészen biztosan nem megy haza. ?