Nekem ez a mai napból az a pillanat, amikor gyomorgörccsel elindítottam két kollégámat félig transzban. Ahogy ott állok és azt mondom, siessetek légyszi, és Kamilla azt mondja, szólok Gábornak és indulunk.

Minden más csak egy rohadt lázálom ebből az egészből.

Jött egy hívás. Én vettem fel, a hölgy remegő hangon mondta, hogy nem tudja, jó számot hívott-e, de segítséget kér. 15 percig kereste, kit tudna értesíteni, nekünk 20 perc volt, mire a helyszínre értünk, Kálmánházára.

35 perc.

35 perc alatt meghalt egy kutya, aki újabb áldozata ennek a felfoghatatlan emberi gonoszságnak, lelki nyomornak, sötétségnek, ami körülvesz minket.

A hölgy azt mondta, Nyíregyházára tartott édesanyjával, amikor vezetés közben fél szemmel meglátta, hogy egy kutya próbál kimászni egy árokból, ami mellett egy férfi áll, a férfi pedig tiszta erőből rugdossa vissza szerencsétlen kutyát az árokba. Nem tudott megállni. Látta, hogy a kutya még felemeli a fejét, aztán semmi.

Mire kiértünk, a kutya meghalt. Kitakartuk a testét a fotón, mert még nekünk is borzasztó látvány volt.

Kamilla és Gábor semmit nem tehettek már. Beemelték az élettelen testet az autóba, és behozták.

A következő pillanat, ami megmaradt, hogy a kolléganőm kiabál, “chipes a kutya”!!

A gazdi adatainál nem volt telefonszám, de a regisztráló állatorvost elértük, aki megadta a szomszédja számát, a kutya egy idős nénié volt, bent aludt, ágyban, ahogy később a néni lányától megtudtuk. Még nem volt másfél éves.

Szilveszter reggelén kiengedte pisilni az udvarra, de jött egy hatalmas pukkanás, a kutya megijedt, és valahogy kirohant a kertből. Keresték, napokig, de nem találták.

Nem tudom, mi történt vele az elmúlt 1 hétben.

Nem tudom, hol volt ezalatt, vélhetően sokkos állapotban bujkált.

Nem tudom, ki volt ez a férfi, aki egy alig 10 kilós kiskutyával szemben kihasználta a testi fölényét, és halálra rugdosta szerencsétlent.

Nem tudom, mi járhat az ilyen ember fejében, hogyan képes valaki ilyen felfoghatatlan gonoszságra.

Nem tudok semmit.

Csak azt tudom, hogy összetörtünk. Csak azt tudom, hogy az eset óta semmi más nem jár a fejemben, csak az, hogy mit élhetett át ez a fiatal kiskutya, aki bízott az emberekben, aki az elmondások alapján egy szelíd, jóindulatú, kedves, barátságos élőlény volt.

Látom magam előtt az egészet, ahogyan szembenéz a halállal, ahogy jajgat, ahogy nem érti, miért bántják, és miért fáj ennyire minden.

Soha, soha nem élem bele magam a szörnyűségekbe, amik az állatokkal történnek. Soha. Teljesen kizárom az agyamból a múltjukat, csakis a megoldásra koncentrálok. Ha beleélném magam, már diliházban ülnék, egy kényszerzubbonyban.

De ez most valami más. Valami olyan mélypont, olyan megrendülés az emberi faj iránt, amit nagyon hosszú idő lesz feldolgozni.

Látom magam előtt az élettelen testet, ami végleg, örökre beleégett a retinámba.

A szemtanú annyit tudott mondani, hogy talán kék vagy zöld ruhában volt az illető, mintha munkásruha lett volna. Talán 50-es férfi volt, talán vékonyabb testalkatú, talán barna hajú. Talán.

Természetesen azonnal értesítettük a rendőrséget, és két rendőr rövid időn belül meg is jelent a menhelyen. Felvették az adatokat, megnézték a képeket, rögzítették az elmondottakat, az eljárást megindították.

Nem tudom, megtalálják-e azt a két lábon járó szörnyeteget, aki ezt tette.

Nem tudok semmit. Semmit.

Csak azt, hogy ez most nagyon fáj.

Nyugodj békében, drága kislány. Remélem, onnan fentről látod, hogy nem minden ember gonosz.

Remélem, egyszer meg tudsz nekünk bocsátani. Nekünk, embereknek, akik miatt ennyire fiatalon kellett meghalnod.

Remélem, sok-sok puhaság, szeretet, finom falatok, meleg vesz most már körül, egy olyan helyen, ahol semmi sem fáj már.

Bocsáss meg.

(Novák Évi)