A konyhába lépve láttam őt a hajlott hátával, ahogy szorgosan süti az omlós palacsintákat, a hűtőben már be volt készítve a boszorkányhab. Epres vagy málnás, vagy épp citromos túrókrém. Vagy fahéjas kakaópor.

30 éve nem éreztem olyan békés megnyugvást, mint akkor. Amikor tudtam azt, hogy hamarosan jóllakok a drága mamám palacsintájából (vagy lapcsánka, kurimankó, nudli, csírás galuska, madártej), majd a lányszobámban gyorsan megírom a házit, és enyém a délután, a Music TV-vel, a naplómmal, a Bon Jovis poszterragasztgatással, a Bravo magazin legfrissebb számának olvasásával, amit a sarki újságosnál vettem meg.

Felnőttem. Túl gyorsan.

Rég nem éreztem olyan felhőtlen boldogságot, nyugalmat, mint akkoriban.

Manapság már arról szól az életem (életünk, a menhelyes csapattal együtt), hogy próbálunk túlélni. Feldolgozni. Minden egyes nap.

Tragédiákat, sorsokat, emberi gonoszságot. Rosszindulatot.

Nagyon nehéz.

Mert tehetetlen vagy. És eszköztelen. És nem tudod feldolgozni azokat a dolgokat, amik napi szinten zuhannak a válladra.

Nem történt semmi extra tegnap, csak a szokásos.

Kóbor anyamacska, 4 kölyökkel, megtaláló behozta őket, megkértük, hogy vigye haza a családot, küldjön fotókat, hirdetjük őket.

Hisz már úgyis ott vannak egy ideje az ő portáján.

A kicsik legalább 4 hetesek, tehát azóta biztosan ott vannak.

Megtaláló belenyugodott, távozott.

Fél óra múlva a kapuban találtuk meg őket, egy leragasztott dobozban, a tűző napon.

Kaptunk egy csomagot, egy terhet, amit nem akartunk. Akaratunk, kérésünk ellenére.

Padlóra küldött.

Mert azt éreztem, hogy velünk, állatvédőkkel bármit meg lehet tenni. Bármit és mindent.

Kicsit tele lett az a bizonyos pohár.

Kitehetném ide a kamerafelvételt, a rendszámmal együtt, de nem fogom. Feljelenthetnénk az illetőt, de minek? Értelme nincs, a teher innentől a miénk. Mindegy, mit akarunk.

Kiabálhatunk mi ezerrel a kinti macskatartás ellen, nincs értelme.

Kardoskodhatunk az ivartalanítás mellett, süket fülekre talál.

Persze nem adjuk fel, nem erről van szó. Hisz ezt vállaltuk. Ordítani a végtelenségig, és azon is túl, hátha egyszer meghallja az is, akinek szól.

Mert egyszer talán meghallják.

Ugye mama? Ugye meghallják?

(Évi)